Futottam két héttel ezelőtt 30 km-t. Mennyire egyszerű ezt leírni. De megtenni legkevésbé sem volt könnyű. Sőt igazából leírni sem könnyű. Vártam is vele. És talán most nem is eresztem annyira bő lére. Vagy dehogynem.

A körülményeket csak dióhéjban:. Sógorommal teszt a maratonja előtt, én vagyok a futótárs, Szentendrei-sziget, Nagybácsim kerékpáros kísérete (főhajtás érte), jó idő, talán egy hajszállal több autó, mint kellemes.

A teszt sikerült, a páciens meghalt. Vagy legalábbis a páciens segítője.

Megelőző élmény: esti beszélgetés a lugasban. Sógorom szeretné megpróbálni 6:20-as ezrekkel, ez nekem is jónak tűnik. Azt érzem - ha nem is mondja - hogy nem lenne jó érzés, ha a 6:30-asok se lennének meg. Az elmúlt pár hét eredményei alapján biztos vagyok, hogy a sógoromnak megy a 6:30. Csak segítenem kell elérnie, aztán a végén legfeljebb majd gyorsítok, ha látom, hogy már biztos beér. Vagy nem bírom lefutni. Ezt a két végkifejletet láttam magam előtt.

Előzetesen ezt mondtam:

Bármi lesz is a vége, én örülni fogok:

a) Ha sikerül, akkor nagyon megnyugtató pontról (30 km) indulok neki az egy évnek [a maratonnak].

b) Ha nem sikerül, akkor tanulok egy kis alázatot a távolság irányába.

c) Talán az az egy rossz kimenetel van, ha megsérülök. Erre próbálok nagyon figyelni, és ha mégis megtörténik, akkor még van talán elég időm regenerálódni. De ezt ne is említsük.

És mi jött össze végülis? a+b, talán c nélkül.

Lassan kezdtünk, bemelegítés jelleggel 7 percen kívüli km-ekkel. Ez okos dolog, mert nem akartunk a bemelegítés miatt még többet futni. Nekem igazából két kilométer is kell. És buta dolog is ilyen lassan kezdeni, ha az összidőt, az össztempót akarjuk mérni. Rögtön feladjuk a leckét magunknak.

Szépek a kikericsek, az egész táj, és rövid idő után nagyon kellemes, beszélgetős a 6:30-as tempó. Ezt tartjuk a 10 km-es fordítóig, csak egy picit kell rá figyelni, jön magától. A fordító előtt kezdem unni a futást, később erre nem lesz már erőm. A fordítónál úgy gondolom, gyorsítani kell. 6:20 volt az utolsó terv, és a kezdés miatt így a 6:30 se lesz meg. Majdnem 1 perc a hátrány. Beállok a sógorom elél és elkezdem nyomni. Próbálok azon a határon futni, ami még nem sok. Sógorom egy hajszálnyi nehezteléssel mondja be a lassan 6:00-hoz közelítő részidőket. 16-17 km környékén utolérjük a 6:30-os tervet. A sógor mond valamit arról, hogy én jobban bírom. Nem érzi, amit én érzek a lábamban.

Közben benyomom a gél felét, az íze borzalmas. Próbálom öblíteni a frissítőmmel, ami szintén borzalmas ízű (soha többé ásványvízzel keverve, pláne Theodora), de minden nyalat gél egy deci frissítőt kíván. Nagyrészt kiköpve. Egy nyalat, három köpet, egy korty. A gél másik fele megvan még itthon. Jövő évig nem áll el, akkor veszek újra.

Elfogy az üdítőm 16 tájékán, és ekkor még nem tudom, hogy bő 5 km-ig nem nagyon lesz. Eggyel kevesebbet tettem a táskába, és a 20-asnál álló kocsiból sem kerül rögtön majd elő.

Sógorom azt hiszi, jól vagyok. A tüdőm jó, az agyam már kevésbé. A lábam beállva, nehéz. Nem lassítok, de teljesen komolyan elgondolkodok, hogy a 20-nál kiállok. Percekig gondolkozok. Nem állok ki. Elhatározom, hogy, ha a 25-ös fordító előtt sétára kényszerülök, akkor megfordulok. Semmi értelme sétálva távolodni.

Már nem kenem-vágom az adatokat. A könnyebb számítások is gondot jelentenek. Megjön a feleségem, aki 2,5 km egyéni után fut velünk az utolsó 12,5 km-en. Megállok cipőt kötni. Rájövök, hogy soha többé nem fogom utolérni a sógort. Aztán nagyon lassan, 1,5 km alatt utolérem, a 20-as előtt. A 20 km bőven időn belüli (45 mp előny). Na, akkor itt kezdődik az ismeretlen. A nagybácsim fotóz minket. Jön a nagyon fura kutyafalka. Nem félelmetesek, de szürreálisak. Sejthettem volna, hogy a fotózásból csak jó sokára szabadul. Kb. 5 méterenként nézem, hogy jön-e a frissítővel. De nem pusztán a szomjúság miatt. Akarok valamit, amitől jobb lesz. Persze megjön, és persze nem lesz jobb. A feleségemmel ronda vagyok, hagyjon békén. A sógorról lemaradok. Semmilyen résztávot, időt nem vagyok képes felismerni.

A feleségemre rászólok, hogy nem fusson mögöttem, mert nagyon idegesít. Aztán mondja, hogy gyerünk. Erre aztán tényleg ráförmedek. "Gyerünk." Zseniális. Minden körülményt megváltoztathatok, de nem a körülmények zavarnak, hanem az, hogy alig-alig bírok futni. És már elégé fáj.

A fordító előtt sógorom jócskán eltávolodik: majd megnyomom az utolsó 2 km-t, és akkor utolérem. Zseniális szintén. A terv!

Lassan közelítjük a fordítót, nincsenek emlékeim. A többiek előttem nem találják hol kell fordulni. Térkép a Nagybácsimnál, térképészeti ismeretek nálam, a sógorom elől, én hátul, de már nem tudok se gondolkodni, se beszélni. Esélytelen.

A sógorom megfordul valahol, érzésre nem nagyon rossz helyen. Jön szembe, és pont ugyanolyan, mint 25 km-rel ezelőtt. Ez nagyon megnyugtató. Ő fog maratont futni. Én nem. Ez nem megnyugtató: ez biztos, az egyetlen pozitív kilátásom a közeljövőre. Vagyis tökmindegy: úgysem vagyok még kész rá.

Megállunk, és kiabálok a kísérőnkkel egy picit, hogy miért nem lehet megtalálni a fordítót. Elmegyek, ameddig a sógor, mert így van értelme. Kapom a hírt miszerint túlmentünk. Nem nagyon hiszem. (Pedig igaz, 300 méterrel később fordultunk, azaz 30,6 lesz a vége.)

Pár méterrel később talán a megállás, talán a veszekedés, talán a megtett 25,6 km mondatja velem, de meg kell állnom nyújtani a vádlimat és a combomat. Izomlázam van, ahogy most leírom. Meg kell állni. És simán továbbmenni.

A feleségem inkább rám figyel, előttem fut. Még kérek egy kis üdítőt, és előre küldöm a bringát. A sógoromnak jöttünk segíteni, nem nekem. Nekem nem is lehet.

Megpróbálok még egyszer tempót váltani. Fölfelé. 1 m, 2 m, 5m, elhagyom a feleségemet, 10 m, vége. A pulzusom az egekben, teljesen elfogyott a nafta, nem mozognak a lábaim se. A párom még egyszer visszajön, hogy mondjon egy részidőt, mert nekem az fontos. Nagyon rég nem tudok semmi ilyesmit felfogni. Mondom neki, hogy menjen, már nem kell semmi.

26 tájékán teljesen eljön a vég. Nem tudok továbbfutni. Semmi baj. Nyugi. Tudtam, hogy ez benne lehet a pakliban. Ha ez van, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül váltok sétára. Nem volt még rá példa, de semmi gond, nincs büszkség, távolság van. Ezt előre lejátszottam. Tehát: Séta.

Sétáááá. Egy lépés, és kiderül: Nem tudok gyalogolni. Ha megpróbálok, akkor az annyira fáj, hogy nem tudok lépni. Pedig ez lenne a lényege. Megpróbálok kocogásra váltani. Az nem fáj annyira. Nem fáj annyira mint a séta. De azért rosszabb, mint eddig. És nem megy. 10-20 m. És nem megy, nem tudok tovább futni. Séta. De rettenetesen fáj. Csapda. Nincs megoldás.

Majd jobb lesz. Ezt gondolom. Mert mi mást gondoljak? Pár lépés séta, pár lépés kocogás. Néha csak 2-2 lépés. Nem megy több. Az út mellett csak árok, bokrok. Nem lehet leülni. Amint kiérek egy picit füves részre, akkor borulok bele a szántóföldbe. Végre leültem. Próbálok nyújtani, nem nagyon megy. Próbálok felállni, elindulni, kocogni, talán 30-40 métert sikerül. Eddig 3-4 m volt, szóval megérte leülni. Aztán séta, ami egyre jobban fáj. Füves rész, újra dőlök az árokba, ahogy meglátom a puha füvet. Az emberek nem nagyon vesznek figyelembe. Valaki őrült.

Nem haladok, a fejem tisztul. Reménykedek, hogy értem jönnek, agyalok a stoppoláson. Semmi sem lenne jó. Szenvedek kocogva, szenvedek lépve. Lépve nagyon. Azon gondolkodok, hogy nem szabad beszámolót írni erről. Ezrek futják le a maratont, sőt sokan, akiket tisztelek, olvasok, annál többet. Én meg itt szenvedek. Mert leírni, viszont csak úgy van értelme, ha leírom, hogy nagyon rossz volt. És megpróbálom leírni, hogy milyen volt. Szenvedés, tömény.

Látom a táblát, amiből tudom, hogy még bő két kilométer van hátra. Azt hittem sose jutok el eddig, és csak még világosabb, hogy több van a szenvedésből, mint amennyit az első sétálás óta megtettem. Stratégiát váltok, mert ezt így nem lehet tovább csinálni: mostantól séta és csak séta. Erőt ad, hogy mostantól nem kell agyalnom, hogy futok, megállok, sétálok. Nincs agyalás, nincs rossz döntés, csak séta. És talán kicsit elviselhetőbb. De ezért persze rettenetes. Többször megállok, próbálok eredménytelenül nyújtani, nem akar szűnni.

Majdnem egy kilométert megteszek így, amikor elkezdek gondolkodni, hogy ha így megy a séta, akkor az utolsó km-t megteszem futva. Meglátom a táblát, amitől tudom, hogy még egy bő km van hátra. Majd attól futok. Még el sem érem, és meggondolom magam, inkább majd az oszloptól, úgy is több mint egy km van hátra. Ahogy közelítek az oszlophoz, megint váltok. Elsőre ezt a távoli parkoló autót akartam mondani, nem az oszlopot; még nem értem el az oszlopot, nem csalás arra módosítani. Végül elérem az piros autót, és elkezdek futni. A hosszú séta megtette hatását: megy. Megyeget. Jobb mint sétálni.

Egyre nehezebb futni, folyton felcsillan, hogy abbahagyom. Minden sarok hosszú, és több van mint idefelé. Nem akar véget érni, de már nem váltok sétálásra. Beérek. Nincs ünneplés.

Kilométerek óta csak arra gondolok, hogy be akarok ülni az autóba. Ülni akarok. Előre kimódolt módon megkérem nejemet, hogy vegye le a cipőmet. Lehajolni vagy guggolni nem merek. Próbálok ülni, feküdni nem megy. Most még sokkal jobban fáj minden, mint közben. Percekig szenvedek, fejen állok az autóban, fájdalomcsillapítón gondolkodok, bár otthon lennék. Aztán megkérem megint az asszonyomat, hogy feszítse vissza a lábam. Nem tudja, hogy kell, morcos vagyok. Megkérem a sógorom. Utólag bevallja, hogy még nem csinálta, csak kosárpályán látta, de megment. Visszafeszül minden, már nem fáj, vagy csak alig. Vége.

Fontos idők:

(Az első 2,8 km átlaga: 6:50/km, ebből az első 1,5-2 km biztosan 7-en kívül)

0-5 km: 33:09 - átlag 6:38/km

5-10 km: 32:44 - átlag 6:33/km

10-15 km: 32:00 - átlag 6:24/km

15-20 km: 31:22 - átlag 6:16/km

20-25,3 km: 35:16 - átlag 6:39/km

25,3-30,6 km: 47:22 - átlag 8:56/km

Minden duma helyett írhattam volna, hogy az utolsó rész - ami pont egy Szigetkör volt - 47 perc 22 másodperc volt. (Az utolsó kilométeren megvolt szerintem a 7 perces tempó, azaz az előtte lévő 4,3 km kb. 40:22 volt, ami 9:23-as átlag.)

A vége 30,6 km, 3:31:53, 6:55/km-es átlaggal.

Segítettem a sógoromnak (az ő ideje a nagyon bíztató 3:14:58, és nem is fáradt ki annyira) és megérettem, hogy hol tartok. Hiába megy egy félmaraton simán: ez sokkal több, mint egy félmaraton.

Tanulságok:

Edzeni kellett volna erre a nyáron? (igen, ha ez lett volna a cél)

Túl közeli volt a félmaraton egy héttel előtte? (igen)

Jobban kellett volna figyelnem az előző napi kajálásra? (igen)

Nem kellett volna közel 6:00-s tempóval próbálkozni? (igen és dehogynem)

Sokba került, hogy elrontottam a frissítést? (talán)

Nem szabadott volna megállni, idegeskedni? (biztos, hogy nem szabadott volna)

És, ha mindezeket betartom? (akkor 130 m-rel később jött volna el a vég)

30-as? Jövőre a maratonom előtt ugyanekkor, ugyanitt, ugyanez, biztosan nem ugyanígy.

A hétvége nem a terveknek megfelelõen alakult - sokkal hasznosabban telt: mivel az egy hét múlva esedékes 30 km elõtt nem akartam már semmi komolyabbat, így az volt a terv, hogy a szombati Szigetfutáson megjavítom az egyéni legjobbamat (ugyebár itt mindig ez a terv :) Csakhogy az egyik kedves kollégámnak sajnos elkezdett mostanában fájni az Achillese, ami az egyik legrosszabb dolog egy futónak. Viszont be volt nevezve a vasárnapi Nike félmaratonra. Pénteken megkérdezte, hogy nem érdekel-e a nevezés. Kapásból rávágtam, hogy nem, mert egyrészt nem erre edzetem (hanem semmire nem nagyon), másrészt túl közeli a 30-hoz.

Aztán amikor hazafelé bringáztam, akkor elkezdtem gondolkodni, és rájöttem, hogy nem is volna rossz egy félmaraton. Egyfelől van annyi km a lábamban, hogy ne legyen gond, ha óvatosan futok. A 30-as szemszögéből viszont erőfelmérő: Elmondhatom, hogy elég tartok a jövő vasárnaptól, viszont az 1 hét pihenés még elég lehet előtte, és így megtudom, hogy hogyan tervezzek a - számomra - hatalmas távra. Úgyhogy azonnal felhívtam a kollegát, hogy, ha pénzért nem tudja elpasszolni szombat estig, akkor kvázi ingyen vinném a nevezést.

Így persze másnap nem is futottam PB-t, sőt meg sem próbáltam, teljesen más tervel mentem a Szigetre: mérem a részidőket, és az összidőt is persze, de közben nem nézem az órámat, hanem arra figyelek, hogy a létező legkellemesebb tempóban fussak: aminél se gyorsabban, se lassabban nem lenne jó futni. Haveromat, aki a térdével küzd (de az óvatos korszaka óta jól van) szintén lebeszéltem a PB-ről (szerencsére...), így együtt kocogtuk le a távot: nekem 31:02 lett, ami PW :), ha nem tévedek (5:51-es kmek).

Oda-vissza a tanyabájkommal mentem (kb. 23 km), és visszafelé nagyon erős szél volt, azt hittem sose érek haza. Annyira elfáradtam, hogy esélytelennek tűnt a másnapi futás, reméltem, hogy volt vevő a rajtszámra. És otthon már vártak a futásról BKV-val érkező két barátom, hogy rendbe raknánk, kirámolnánk, berámolnánk, kitakarítanánk a pincét. Ezzel is megvoltunk, megittunk bort és töményet is, mert azokat kellett sokat pakolni. De ekkor jött a másik jó barátom előre betervezett, ottalvós esti barátkozásra, és mivel ritkán van idő, így jó sokáig dumáltunk Közben már nagyon drukkoltam, hogy ne legyen meg a nevezés, de felhívtam a kollégámat, aki minden próbálkozásom ellenére készségesen átadta azt nekem. Így valamivel kevésbé éjszaka feküdtem le, de már vasárnap.

Így aztán nem is csoda, hogy reggel kissé elaludtam. Megkértem anyukámat, hogy jöjjön elém az Oktogonra, ott felvettem, és letévén az autót siettünk a versenyközpontba. Nem tudtam merre futunk, semmit. A rajtszámátvételnél derült ki, hogy a pénztárcám otthon maradt, benne a jogsim, és a pénzem, ami nem árt a chiphez. Anyám elégé csodálkozott, hogy milyen felkészületlen vagyok, és elő is jött belőle az anya, mert végigkérdezett mindent, amit csak elfelejthettem. Szóval nagyon jó volt, hogy ott volt, pláne, hogy még azért is fizettünk, hogy átírják a nevet az enyémre, és persze nála erre is volt pénz. :)

Megvártam, amíg a rengeteg ember elrajtol, majd, amikor már csak szállingóztak az emberek, akkor bemásztam a kordonon, és elsétáltam a rajtvonalig, majd ott elkezdtem kocogni. A célkitűzés az volt, hogy legyek kipihentebb a célban, mint induláskor. Erre a 6:30-as km-eket láttam alkalmas eszköznek. Aztán a rajtot elhagyva hallottam, ahogy Péter Attila bemondja, hogy most indul Kropkó Péter és édesapja (Kropkó József dr.). Nemsokára láttam is őket, és pont abban a tempóban mentek, amit én is elképzeltem magam számára. Így aztán előttük-mellettük futva értem az Oktogonra, ahová anyukám odavarázsolódott és bíztatott. Mire a triatlonlegenda tréfálkozva megjegyezte, hogy "Most már beülhetsz kávézni!" - t.i., hogy az anyukám már látta, hogy futok, most már nem kell tovább erőlködni. Mire mondtam neki, hogy "Pláne, ha azt is látta, hogy megelőzöm a Kropkót! Sőt kettőt is!"

Ezek után beszélgetni kezdtünk, majd beszélgetve futottunk együtt egészen a célig. Ez számomra nagy élmény volt, hiszen 1991 óta kísértem figyelemmel a pályáját, drukkoltam neki, példálóztam vele, olvastam a könyvét, sőt édesapját is sportemberként tisztelem (most 71 évesen futotta le, ahogy évről-évre 98 óta, de 62 évesen pl. még 1:46-ot futott, ami alaposan jobb, mint az én PB-m). A beszélgetés mellett segítettem a frissítésben, csak a végén futottam picit arrébb, hogy ne zavarjak be a családi összképbe, mert a két unoka is oda jött a befutó pár méterén csatlakozva az apukához, nagypapához. (A teljeség kedvéért engem pedig anyukám várt :)

Nagyon meleg volt, de mivel legalább 1 perc/km-rel a tudásom alatt futottam így nem volt gond semmivel sem, nem zavart a meleg, csak a többi futóért aggódtam. Az idővel végig nem törődtem, nem is néztem nagyon, de 2:22 lett egyébként, ami 6:44-es átlagos kilométert jelent. Milyen tanulságokat tudtam leszűrni a 30 km-es erőpróbára:

• Szível, tüdővel, stb. úgy éreztem most, hogy akár egy maratont is bírnék ilyen tempóban. Ez persze nem azt jelenti, hogy tényleg bírnék (ennél sokkal jobban tisztelem is a távolságot) de az érzés olyan volt.
• Lábbal viszont nem állok ilyen jól. A táv legutolsó részében nagyon elkezdett beállni a vádlim. Ez fenyegetés, de két magyarázat is enyhítheti:
  • 3-4 hosszabb sprintet is beleraktam, egyszer volt egy 5 perchez közeli km-em is, mert hosszasan frissítettem, vittem Kropkóéknak is, és aztán utol kellett érni őket. Ezzel nem volt gondom, de a végén visszaüthet, nyilván nem mókázunk majd ilyeneket.
  • Igazából picit lassabban futottam, mint tökéletes lett volna, talán egy hajszállal gyorsabban (valóban 6:30-asokat futva) jobb lett volna.

Összességében sokkal kevésbé tartok már a vasárnaptól, ezért is megérte.

Ez volt életem eddigi leghosszabb edzése, és egyébként leghosszabb rendes (nem túra) futása, és jó volt. A végén megköszönném a sérült munkatársamnak, de azt mégsem mondhatom, hogy de jó, hogy fáj az inad.

Szóval jövő ősszel maratont szeretnék futni. Az elsőt. 2007 februárjában kezdtem el a rendszeres futást , és túl vagyok két félmaratonon, ezek az alapok.

Mindenki más szemszögből áll hozzá a dologhoz: nekem a legfontosabb a felkészülés, a maratonhoz vezető út. Ezt már nagyon várom, hónapok óta várom. Ehhez képest maga a marton kevésbé érdekel, mondhatnám, hogy az csak a torta tetején lévő hab csúcsán a cseresznye. Azért jó lenne nem a magra ráharapni, de amit nagy élvezettel várok, az következő egy év munkája.

Úgy is megközelíthetném, hogy mi a nagyobb dolog: futni 4-5 órát folyamatosan, vagy futni több száz, sőt ezernél is több km-t egy éven keresztül, napi-heti rendszerességgel, hidegben, szélben, jó időben, strandidőben, sörözőidőben, mindig. Ez rosszul is hangozhatna, de a lényeg az élvezet, és aki csinálja, az tudja, hogy ez ott van: hóban-sárban is.

Azt se feledjük, hogy egy sérülés vagy betegség keresztülhúzhatja a számításaimat, sőt még az is lehet, hogy valamelyik testrészem nem teszi lehetővé, hogy valaha is lefussak 42,195 km-t. És akkor mi van? Mi van, ha sose futok maratont? Semmi. Futok. Annyit amennyit. Innen csak nyerni lehet. 

Október 5-én lesz idén a budapesti maraton. Arra gondoltam, hogy ez egy jó határkő: elkezdem idén a felkészülést a maraton napjával*. Az elmúlt bő másfél évben megismertem magam: nem szeretnék, egy napról-napra kidolgozott tervet halál pontosan követni. Nagyon szeretek 1-2 hónapig egy precíz terv szerint edzeni, szinte napi sűrűséggel, de ezt váltogatnom kell szabadabb ciklusokkal. Logikus lenne a kidolgozott ciklusokat egy-egy célversenyhez rendelni. Nézzük, hogy hogyan látom a közel jövőt:

-1. szakasz (mostanáig)
A triatlonszezon jól zárult, és Szegeden, egy kellemes versenyen sikerült a PB-met 1:23:00 alá szorítani, ami igen nagy fejlődés számomra 1 év alatt (tavaly augusztusban az első sprinten 10 perccel voltam lassabb).

0. szakasz (2008. szeptember)
Először is a kezdésig van egy bő hónapom. Ezt sem fogom tétlenül, henyéléssel tölteni, sőt:

A sógorom majd két évtizedes kihagyás, majd több éves felkészülés után, maratont fog futni idén. Előtte szeretne egy komoly tetsztet: a verseny előtt 3 héttel lefutni 30 km-t. Bár nekem ez a táv még talán túl sok, de arra gondoltam, hogy megpróbálom vele végigcsinálni. Van a lábamban annyi km, hogy ez nem teljes ostobaság, de annyi nincs, hogy biztosra menjek. Így aztán előre deklaráltan feladom, ha gondjaim lesznek. Bármi lesz is a vége, én örülni fogok:

• Ha sikerül, akkor nagyon megnyugtató pontról (30 km) indulok neki az egy évnek.
• Ha nem sikerül, akkor tanulok egy kis alázatot a távolság irányába.
• Talán az az egy rossz kimenetel van, ha megsérülök. Erre próbálok nagyon figyelni, és ha mégis megtörténik, akkor még van talán elég időm regenerálódni. De ezt ne is említsük.

A szeptember erősen ennek a jegyében fog telni. A szeptemberi Szigetfutáson előtte még megpróbálok egy tempós kört, azaz talán PB-t menni (titkos cél: 24 perc alá szorítani), aztán egy laza hét a 30-as előtt és még lazább utána. :) Akkor majd sokkal jobban tudom, hogy hogyan állok.

1. szakasz (2008. október)
A maratonon a tervek szerint váltóban kísérjük végig a sógort, ebből még nem tudom, mi jut nekem, de innen indul a felkészülés. Amíg tart a jó idő, addig szeretnék elmenni hosszabbakat bringázni. Nem nagyon olvastam, hogy a sztenderd maratoni felkészülés része lenne egy-egy 60 km körüli bringázás, de az én elméletem szerint egy 2,5-3 órás tekerés nagyon jó alapot adhat, sőt tavaszra 4-5 órás bringázásokat gondoltam ki magam számára.

Szerintem az előnye, hogy a hosszú időn keresztül tartó munkával jól tudok készülni a szintén órákig tartó 42 km-re, de eközben a futáshoz használt ízületeim egy részét is kímélem. Bónuszként pedig a nyári triatlon szezonra sem fog rosszul jön az a jó pár bringás km.

Persze a fő készülés a futás, ez nem is lehet kérdés. Ősszel a Tudás Útja félmaratont szemeltem ki magam számára. Erre a következőképpen szeretnék készülni (nem célverseny, csak egy praktikus szakaszhatár):

• Hétvégéken vagy hosszú bringázás, vagy 15-20 km-es teljesítménytúra (futva, de csak finoman).
• Hétköznap 2 vagy 3 futás, 10-15 km-es távokon, a félmaratonra készülve. Ha lesz hozzá kedvem, lehet, hogy berakok résztávozást, vagy hasonlót. Nem is a gyorsulás, inkább a változatosság kedvéért. De erre a szakaszra magamnak előírt terv szerint fogok készülni.

Ha jó idő lesz, akkor szerintem esélyem van PB-t futni, hiszen a tavalyi 0 fokkal, havas esővel jellemezhető Siófoki meneten egyrészt ugye nem voltak ideálisak a körülmények, másrészt azóta csak futkorásztam pár száz km-t.

A legesélyesebb tt-k ebben az időszakban:
2008. október 11.: Less Nándor 16 (esetleg 26, ha túl könnyű lesz a 30 km :) vagy Gödöllő 20
2008. október 19.: Tatabánya 20

2. szakasz (2008. november-december)
Ebben az időszakban a fő cél a km-ek gyűjtése. Egy jó segédcél lehet az évi 1000 km elérése. Tavaly 742 km jött össze, igaz a november közepén futott félmaraton után szinte semmit nem futottam. Idén augusztus 26-án értem el a félezret (a nyarat szándékosan lazábbra vettem), tavaly szept. 5., ami nem nagy különbség, de ez az ősz elégé más lesz a tervek szerint.

Mindenesetre nem fetisizálom a 4 számjegy elérését (hiszen számolhatnám mérföldben is, attól sem lenne se több, se kevesebb), de a cél úgy is pont ez: jó hosszúakat futni. A tempóval egyáltalán nem akarok foglalkozni.

Ebben az időszakban is jó lenne indulni túrákon futva, nem tudom, az időjárás még mit fog megengedni. Esetleg, ha úgy alakul elkezdem az OKT egy-két szakaszát futva, de ez inkább majd tavasszal lesz esedékes, mert az egyik futótársam, akivel ezt terveztük, épp gyógyulgat, addigra lesz talán úgy.

Továbbiak (2009. január-)
Egyelőre előrébb nem sokat tekintek. Vannak terveim: túrák (20 km fölött), bringázás (70 km fölött). A változatosság kedvéért pedig picit úszni is kéne. Az biztos, hogy nyáron sokat szeretnék triatlonversenyeken indulni. Azt gondolom, hogy az olimpiai táv is igen jó alapozás lehet egy maratonra (nálam 3 óra fölött lesz az olimpiai táv befutó ideje, ez már kacsint a maratonra). Tovább színesíti a képet, hogy nemrég kaptunk a feleségemmel ajándékba egy tavaszra szóló „beutalót" a bécsi félmaratonra (vagy elcserélhető másikra, ha nem jó a dátum.)

Azt is végig kell gondolnom, hogy akarok-e és, ha igen, akkor mikor és milyen hosszú időszakot kijelölni, amikor csőlátással csak a maratonra készülök. Vagy végig kövessem ezt a láthatóan sok lábon álló felkészülési tervet. Ezt még magam sem tudom. Csupa izgalom. 

* Burkoltan mintha mindig arról beszélnék, hogy a B$I által rendezett budapesti, október eleji maratonra készülnék. Ezt talán így van, talán nem.

Mi szól a nem mellett:

• Ahogy Budapesten hozzáállnak az emberek egy maratonhoz, és ezzel szemben, ahogy máshol.

• Nincs utazási költség.
• Barátaim, rokonaim drukkolhatnának nekem.
• És akárhogy is, de még mindig szeretem ezt a várost.

Ebből, azt hiszem így Budapest lesz. De, ha lesz második maraton... Előbb legyen első.