Ezt a részt lesz a legnehezebb megírni (tovább is tartott, mint az előző négy együtt) mert még nem tudom, hogy mi is a jövő. Nem arra gondolok, hogy nem vagyok jós, és nem látom előre az eljövendő dolgokat, hanem, hogy még a keretek sem látszanak. Nincs történtet. Olvasni is nehezebb lesz, a végén pedig nincs ott most a happy ending, azt majd mögé kell rakni. De mielőtt belevágok a ködbe, hadd kezdjem azzal, hogy válaszolok a kommentek egy részére.

Nem érdem

Nagyon jól estek a buzdító szavak, sokat jelent még az ismeretlenek támogatása is, az ismerősökről nem is beszélve. De az, hogy van, pontosabban volt egy rossz billentyűm az nem hőstett. Az, hogy megnagyobbodott a balkamrám, az nem eredmény. Az, hogy megműtöttek az nem érdem, és még az, hogy megírtam sem teljesítmény. Ezekért gratuláció, elismerés, pláne tisztelet nem jár.

Hogy ép ésszel végcsináltam, az talán valamiféle teljesítmény, de elsősorban önző érdek. Ráadásul ne úgy képzeljétek, hogy a négy év minden percét ez töltötte be. Rengeteg mindent csináltam, boldog és elégedett életet éltem. Az ember egy idő után megtanul együtt élni (a problémával), és élni boldogan az elveszített dolog nélkül (futás és társai nélkül). Tulajdonképpen az a paradox, hogy a vége felé már úgy néztem a futókat, hogy "na, ilyet se fogok csinálni soha, pedig de jó volt/lenne". Miközben erről végig szó sem volt, csak ilyen jól sikerült a vágyat eltemetni.

Célok

Amikor a futást abbahagytam, akkor nagyon világos céljaim voltak, világos terveim, ezekről korábban írtam. Viszont mindenek előtt picit muszáj filozófiai síkra vinnem a gondolatmenetet, és írni arról, hogy mit gondolok a célokról. Vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek!

Általában azt gondolom, hogy a célok nagyon káros dolgok. Nagy eredménynek tartom, ha valakinek nincsenek céljai. Egyszer venni egy ilyen autót, egyszer elutazni ide, ilyen házban lakni, 20 kilót leadni, maratont futni, ezek úgy gondolom, káros célkitűzések. Csalódást okoz, ha nem sikerül elérni, elvtelen kompromisszumokat szül az oda vezető út, és nem okoz valódi kielégülést a megszerzésük. Fogyasztói célok. Házat, gazdaságot, péniszméretet, maratonletudást fogyasztani mind-mind káros. A merj álmodni hazugság, amely az álmaikat el nem érő tömegek butítását szolgálja, reményeik és mások ígéretének mókuskerekébe tartja.

Bármilyen elcsépelten hangzik is, attól még nem kevésbé igaz (lásd pl. "Ne ölj!" esetét): az út a fontos, nem az, hogy hol a vége. Szerencsére vannak más típusú célok, amelyek nem kergethetők csak csinálhatók. Ezek nagy célok, és fontosabbak, de nem szokás őket kitűzni. Pl. hogy jobb ember legyek - kezdjünk egy erős példával. De ilyen cél az is, hogy kiegyensúlyozott, boldog és egészséges életet éljek. A futással kapcsolatban ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az én célom egy 70 évesen lefutott maraton. És itt nem arról van szó, hogy 70 évesen le kell futni egy maratont. Nem, itt egy támaszkodási pontról van szó. Ez nem olyan cél, amely szédít, hanem olyanról, ami segít. Segít döntetni. Ha így vagy úgy edzek, ezt vagy azt teljesítem, akkor az segít, hogy 70 évesen maratont fussak, vagy csökkenti a lehetőségét? Ez mindig segített dönteni, még akkor is, amikor nem volt (tudott) kardiológia problémám. Minden futónak járna egy ilyen mankó, avagy túrabot, mindenkinél önmagán áll, hogy felveszi-e. De az elhízottnak, a dohányosnak, akiknek nagyobbat kell teljesíteni, mint nekem, aki csak simán futok, is ott van a lehetőség, hogy efféle kapaszkodót használjanak.

Nincs itt valami ellentmondás? Nem kéne mentegetőzni? Mert, aki figyelte a korábbiakat, az tudja, hogy maratont terveztem, aztán T50-et és még mindenfélét. Ezek nem célok? Számomra ezek lépcsőfokok voltak, tájékozódási pontok. De mindig a készülés, vagy a teljesítés volt az igazi cél, sosem a megszerzés volt a lényeg. Ez lehetne önbecsapás is, de amikor valami nem jött össze, akkor mindig eljött az igazság pillanata, mert nem volt rossz érzésem. Amikor naponta edzettem, akkor pedig jól éreztem magam. Amikor a szívem miatt leálltam, akkor sem a maraton teljesítését sirattam, hanem az életmódot, amivel a készülés járt.

Amikor ezt az egészet átgondoltam jöttem rá valamire, amit sosem teljesen értettem. A futásban a Szent Grál a maraton. Vagy tágabban, az állóképességi sportolásban az Ironman. Ezek a távok milliókat motiválnak. Valahogy engem mégsem ezek ragadtak meg. A maratont csak egy nem olyan fontos, de érdekes lépcsőnek gondoltam, IM-et pedig nem akartam teljesíteni (persze messze is voltam tőle). Pont azért nem izgattak elégé, amiért sokakat nagyon is izgat? Túlságosan olyanok, mint egy cél. Túlságosan dupla vagy semmi. Nem kell efféle feszültség, szerintem félrevisz a lényegtől. Futni kell, meg úszni, és olyan célokat kitűzni, amit 90%-ban teljesíteni tudok. Vagy olyanokat, amitől minden jobb lesz.

Mindaz amit írtam a saját céljaimra vonatkozik. Más teljesítményét nem ítélem meg, pláne, ha nem ismerem. Lehet, hogy valakinek más kapaszkodókra van szüksége. A maratont vagy IM-et teljesítőket nagyon tisztelem. Hogy ők mit gondolnak a saját céljaikról, azt ők tudják, és ők jól tudják, én pedig nem tudhatom. Tanácsként azért mindenkit intenék a céloktól, óvatosan velük, de nem intenék senkit a mindennapoktól, mert azokban sok az öröm. Főleg, ha fut az ember.

Kérdések

Felelnem kell néhány kérdésre, mondom sorban:

Vajon mikor kezdhetek el futni? Nem tudom, az orvosok sem mondtak határozott véleményt. Úgy gondolom, hogy lassan elkezdem, de nagyon lassan, és nagyon óvatosan.

Szabad-e úgy terhelni a szívet, mint korábban? Vajon károsodott-e a tágulás által? Azt hiszem nem. Az orvos szerint nem. Félévente nézik. Ha baj van, észreveszik.

Nehezednek a kérdések.

Az állóképességi sportokban, már kezdőknél és rövidebb távon is, de egészen az ultrákig ott van az, amikor összeszorítod a fogad és mész tovább. Lehet, szabad nekem ezt? Ez nagyon nehéz kérdés. Jól emlékszem, amikor a Hegyvidék félmaratonra 2008-ból. Jól ment, de valamit elhibáztam. Lehet, hogy nem tiszteltem elégé a terepet, PB-t akartam terepen, lehet, hogy simán elfutottam versenyezve a barátaim alkotta váltóval, lehet, hogy valamit elrontottam előzetesen, de lehet, hogy a szívem jelentkezett. Nem tudni már, és nem is fontos. De arra jól vissza tudok gondolni, hogy a célban totál kész voltam. Pontosabban kb. 17-18 km-nél haltam meg, addig jól ment. De ott nagyon. Az utolsó 1 km-en vonszoltam magam. Egy csinos nőnemű barátot kellett volna tartani váltóban, még ez sem számított semmit. Így néztem ki a célban:

Jól látszik, hogy a célvonalon nem bírtam átfutni.

Aki még követ, az tudja, hogy ez itt nem élménybeszámoló, hanem egy kérdés. A kérdés az, hogy ha jövőre vagy 2015-ben kerülök ebbe a helyzetbe 18 km-nél, akkor mi van? Menjek tovább?

Lehet netán mindig úgy futni, hogy csak a flow, csak a röpülés? Én elégé hiszek a pain nélküli gainben, de még én sem gondolom, hogy nem kell néha akaraterővel továbbmenni. Rossz szenvedésem sose volt, csak jó :) De szabad ezt? Hogy kell ezt ezután?

Lehet csinálni/teljesíteni olyan edzéstervet, amelyik mindig csak nagyon finom részeket tartalmat? És lenne kedvem azt csinálni?

Nem arról van szó, hogy a futó a fájdalmat keresni, nincsenek ilyen vágyaim. De vegyük azt, amikor résztávoztam, és gyorsan kellett futni. Kapaszkodni kellett nem egyszer, hogy a tervezett, gyors tempó meglegyen. Szabad kapaszkodni? Lehet nem kapaszkodni? Érdemes? Kockázatos?

Fogok-e maratont futni?

Ha azt mondanám: nem, akkor anyukám nagyon örülne. De szerintem nem. Nem vonz, semmi olyan nem vonz, ami messze van. Pl. egy szigetkör sincs közel.

Akkor most mit is fogok csinálni?

Elkezdem a kezdők edzéstervét. Bár többeknek ajánlottam, és még segítettem is benne, de magam sosem csináltam a klasszikus futás-séta-futás tervet. Pár nap és jön az 1 perc futás 2 perc séta sorozat. Izgi!

Elkezdek újra úszni, még szűk 2 hét és legálisan mehetek vízbe. Kihasználom az alkalmat, és újratanulom a technikát. Az amatőr mezőny szintjén tűrhetően gyorsúszom, de van sok keresnivaló a vízfekvésen.

A közvetlen cél egy szigetkör, és reális is lehet év végére, de ez sem érdekel, hogy meglegyen, mert az elején hiperóvatos leszek. A gain nem érdekel, a painn egyelőre 0-ra állítva, a sport végre elindul.

A végére magam motiválására berakok egy képet a legjobb triatlonomról, a 2009-es Vasi Vasemberről. Most azt gondolom, fog készülni még ilyen, és nagyon izgalmas ezt gondolni, mert ezzel rengeteg érdekes dolog jár együtt. Meg fogom írni.