1 hozzászólásHa követem az edzéstervet egy (az előző hetekhez képest) viszonylag lazább, mindössze 16 km-es hosszú futás várt volna rám a hétvégén. Ehelyett iktattam be az idei év első triatlonversenyét, sprint távon (0,75-20-5), Hatvanban. A 16 km előírt tempóban 1:30:40 lenne, és ez időben nagyjából megegyezik azzal, amit a triatlonon vártam magamtól. 1:30-on belül reális, tavaly itt 1:27:00-t mentem, PB-m a távon 1:22:54, álomidőm 1:20-on belül. Persze intenzitásban egész más a két dolog, nem használok pulzusmérőt, de a sprinttávon azért sokkal magasabb pulzussal teperek végig, mint az 5:40/km-es futótempó. (Igaz, ha 1:30:40 alatt jöttem volna be, akkor ez már nem is annyira radikálisan igaz.)
Hét közben már szerdán letudtam a tempófutást, amely 5 km 25 perc alatt lett volna, de megint lefelé tévedtem, azaz gyorsabb voltam. Csütörtök késő este egy barátom segítségével tartottam egy kis spéci edzést: a ház körül gyakoroltam a bringával, hogy hogyan kell menetközben fel- és levenni a cipőt (mint a "nagyok"), mert nagyon elégedetlen voltam, hogy tavaly 2+2 perc volt a két depó átlagban, és tudtam mennyivel könnyebb itt hozni mondjuk összesen 1 percet, szemben például a futással. Jó móka volt, és egész jól belejöttem! :)
Erre a triatlonszezonra elég rendhagyó módon készületem, pontosabban nem készültem: mivel idén a maraton alá rendeltem mindent, így 7-szer voltam úszni, összesen kevesebb, mint 8 km-t! Ezzel szemben bringázni egyszer sem voltam és 0 km volt a lábaimban. A nőivázas tanyabájkommal két hónapja járok dolgozni és néha máshova, azaz tekertem azért, de ezt edzésnek nem tekinthetjük. Viszont – amatőr nyomán – megvalósítottam a fejben biciklizést. Nagyon sokat olvastam bringázásról, bringát reparáltam (mindezeket főleg egy nagyon jó bringás barátomnak köszönhetően), és ha km nem is volt mögöttem egy sem, mégis megváltozott egy dolog: a bringa volt az, amitől régen féltem, most pedig jóbarátomnak érzem a sportágat. Egy olyan barátnak, akivel sajnos nem tartjuk rendszeresen a kapcsolatot, de már tudom, hogy nem bántani fog. Ez még akkor is így van, ha hét közben munkába menet eltört a kormányom. (Azért még mindig a bringázás messze a legkeményebb szám számomra.)
A verseny előtt a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy nejem elvitte a gumileszedőmet magával a barátnőivel tett bringatúrára, pedig vettem neki egy sajátot, és persze azt is elvitte. A bringával való barátkozásom fontos pontja, hogy egy defekttől csöppet sem rémülök meg, és mindig van nálam az elhárításhoz szerszám, belső, akár ragasztó. Végül a dolog megoldódott: egy barátom eljött velem turistaként a versenyre, ami nagyon jó volt: fotózott, autómat korának megfelelő állapotba hozta (eddig jobb volt), és szerzett nekem leszedőt! A helyszínen találkoztunk Gyuri haverommal, akivel együtt járunk nyáron triatlonozni, és – nem győzöm dicsérni – pont olyan tempót megy, hogy folyamatosan versenyre ösztönöz. Ráadásul eddig úgy alakult, hogy mindig sikerült megelőznöm, igaz néha csak kevéssel. Idénre viszont az eddigi sokkal kevésbé alkalmas bringáját lecserélte egy nagyon király országútira, így az eddig technikai előnyöm kiegyenlítődött, sőt az ő gépe több mint egy évtizeddel fiatalabb, és 3-4 kilóval könnyebb. Ja, és ráadásul elkezdett edzeni, így már a rajt előtt elkönyveltem, hogy ezúttal alulmaradok.
Az időjárás szinte tökéletes triatlonidő: hőguta közeli, erős nap, semmi szél. A víz reggel 8-kor volt 25 fok, nekünk majdnem du. 3-ra nem is tudom mennyi, néhány helyen szerintem még a 30-at is közelíthette. Az úszópálya a kedvencem: a teljes távon kötél mellett kell úszni! Így itt nincs gond a tájékozódással, kacsázással. Emiatt itt úsztam tavaly életem legjobbját (15:11). Ezúttal úgy döntöttem, hogy az úszást kifejezetten lazára veszem, uszodában kipróbáltam, és így nem vagyok annyival lassabb, mint amennyivel kipihentebb. (A triatlont az úszáson csak elveszteni lehet...) Az elején nagy verekedés szokott lenni (nem szándékosan osztják, de sok pofont lehet kapni). Én most a lazázáson belül is kifejezetten lassan kezdtem, hagytam mindenkit elmenni, talán 2-3 ember lehetett mögöttem (nem is ért hozzám végig senki). Az úszás második felét picit jobban nyomtam, de egyáltalán nem túlzottan. Az időm így 16:33 lett, és tökéletes úszásnak nevezném, ha a kijövetel előtt, pillangó mozdulatnál nem verem be iszonyatosan a kézfejem az említett kiváló kötélbe, vagy azt tartó izébe. Baromira fájt, lilult, a bringa elején azt vizsgálgattam (nyomkodtam), hogy nem tört-e. Szerencsére azért nem, sőt mára sokkal jobb, de pl. a kulacsot csak a másikkal tudtam tartani. (A képen pont az ütés után látszik, hogy a kötél felőli kezem lógatom.)
Ezzel elkezdődött a balszerencse-sorozat. Illetve ne fogjuk a véletlenre, én hibáztam pár dologban: a depóban még láttam Gyurit elindulni (jó depózással 1 perc hátrány), és bíztattam, majd megkezdtem az öltözködést a rajtszámom felhúzásával. És azonnal elszakadt annak gumija. Nem túl jó gumit kaptam (túl rövid volt) és nem kötöttem meg megfelelően, tkp. ez oldódott ki. Szerencsére az ott lévő rendező segített megcsomózni, de azért persze ment vele az idő. Majd a kezembe adta, és felvettem. Természetesen nem úgy adta a kezembe, mint ahogy ki volt készítve, így fordítva vettem föl. Szóltak, levettem, megint föl, de nem voltam agyilag teljesen ott, így másodszor is fordítva! :) Aztán harmadikra, bénázva, 3 rendező instrukciói alapján végül jól fölvettem. Vicces volt, hogy nem voltam nagyon bosszús, de az empatikus rendező (nagyon kedves volt!) rettentően káromkodott, helyettem bosszankodva. Majd elkezdtem tolni a bringámat. És itt leptem meg igazán a rendezőket: azt hitték, hogy ezután sprintben tolom a bringát, de nem. Megálltam, mert észleltem, hogy a komputeremet nem helyeztem föl (hogy az autótól a depóba gurulást ne mérjem, és mert aztán nem figyeltem elégé)! Szépen elővettem a kis táskámat, és némi bénázás után fölhelyeztem. Szerintem legalább 1 perc, ha nem több ment el a bénázással, így a Gyuri utoléréséről már végképp lemondtam. Viszont mivel a cipőt nem kellett fölvennem, az egész depózás még így sem volt sokkal lassabb, mint szokott. A bringán már gond nélkül vettem föl a cipőt (köszönhetően a hétközi edzésének, és hogy baromi nagy rám. :)
Azt sajnáltam, hogy az ügyetlenkedés alatt elment egy vagy két olyan bringás, akivel mehettem volna együtt. Mivel alig volt valaki már a vízben utánam, így elkezdtem letenni arról, hogy lesz kivel menni. Egyedül menni pedig rossz. Nem baj, az IM-en is így mennek, akkor mit rinyálok. Azért az bosszantó volt, hogy kb. 100 m-rel előttem volt egy srác, aki ha az óra vagy a rajtszám rendben van, akkor fogható lett volna, így viszont lassan távoldott. Pedig egyedül is egész jól mentem, igaz próbáltam nem széthajtani magam. Előttem-mögöttem senki, ilyen is ritka. Végül 5 km környékén megjött hátulról egy sporttárs. Nagyon ment, jó bringája volt és volt rendes könyöklője is. De összekaptam magam és sikerült felvennem a tempóját. Itt örültem, hogy nem maxon mentem odáig. Pár km-en keresztül mentem mögötte, mire összeszedtem magam. Ekkor már én is mentem neki egy keveset, majd megint ő ment előre. Nem tartottam volna fairnek, ha végig csak utazok mögötte, ezért próbáltam én is vezetni, de nagy volt az erőkülönbség, így egy idő után mondtam neki, hogy bocsánat ennél több nem megy. Csöppet sem vette zokon, sőt bíztatott, hogy jöjjek csak mögötte. Ez egyébként egyre nehezebben ment. Ha nem vezetek semmit, akkor talán még tudtam volna tartani, de a második fordító után nagyon elment. Itt még egyszer összeszorítottam a fogamat, és kb. 1 km alatt még egyszer utolértem, de nem sokkal ez után jött egy nem túl nagy emelkedő (a pályán így is ez volt a legnagyobb), és ott menthetetlenül leszakadtam. Az a pár km amit együtt, főleg mögötte mentem, az így is nagyon sokat jelentett, nagyon sokat hozhattam a mezőnyön. A srácot pedig megtapsoltam a futásnál, amikor szembejött, majd egy pacsival zártuk az együttműködést. Pont az emelkedő tetején még láttam, hogy elhúz egy háromfős csoport mellett, amelyben ott tekert Gyuri is. Kb. 50 m-re lehettek előttem.
Az említett összeszorított fogú felzárkózás miatt az emelkedő nagyon nem ment, és mire a tetejére értem már vagy 100 m hátrányom volt, a következő kanyarra pedig már éppen csak hogy láttam őket, aztán többet már nem is, innentől megint teljesen magányosan mentem végig. A bringa harmadik harmada már szinte csak szenvedés volt, a közepén nagyon kihajtottam magam. Végül azért persze beértem és sikerült 30 km/órás átlagot menni, ami számomra egyáltalán nem rossz.
A depóban folytatódott a kálvária: egy bíró nagyon zordan megállított elémállva, és visszavetette velem a bukósisakomat. Az aktuális triatlonszabályokban nem vagyok járatos, de ezek szerint nem a vonalnál (ahol le kell szállni) lehet levenni a bukót, hanem csak amikor már a helyére tettem a bringát. Ezt nem tudtam, a technikain vagy nem hangzott el, vagy nem koncentráltam elégé (pedig Gyuri említette is rajt előtt, hogy Baján volt hasonló). Nincs ezzel semmi gond, nagyon tisztelem a szabályokat, és a bíró munkáját is, így készséggel, mindenféle ingerültség nélkül követtem az utasításait. Azonban meg kell jegyeznem, hogy a jelenet hangulata nem volt tökéletesen méltó a rendezvényhez. Annak ellenére, hogy a legcsekélyebb mértékben sem mondtam ellent, a bíró szükségtelenül arrogáns stílusban vezényelt. Az a dolga, hogy a szabályokat betartassa, de nem éreztem, hogy ezt értem teszi. Valójában nem vettem ezt zokon, mert úgy gondolom, hogy pontosan tudnom kéne a szabályt, de talán megint elcsíptem egy pillanatot, ami magyarázza, hogy miért nem tömegsport a triatlon, ez a stílus simán elvehette volna egy elsőversenyes amatőr kedvét a sportágtól. Nincs nagy jelentősége, annyira nem is volt bunkó a bíró, hogy ennyi szót érdemeljen (utolsó futam, majdnem utolsó versenyzője voltam, gondolom 124. aklommal játszódott le a jelenet), de ahhoz képest mégis érdemes megemlíteni ezt, hogy minden szervező rendkívül kedves és segítőkész volt végig! Igazából ennyit kellet volna csak mondanom! :)
A depóban így megint elment egy kis idő, és zavaromban nem mértem le a váltást. Szerintem még így is 1:30-on belül volt, köszönhetően a cipőből való gördülékeny kilépésnek. A futástól nem féltem, hiszen nagyon szeretem. Viszont a bringa vége felé nem sok erőt éreztem magamban. De azért elindult, az 1. km 5:30-5:40 körül sikerült. Innentől tudtam, hogy a PB-ről már lecsúsztam, Gyuri rég messze jár, de futhatok még egy jót, és a tavalyi itteni időmet megjavíthatom. Aztán a gáton megláttam magam előtt messze egy Gyuri-szerű alakot. Az 1,25-ös fordítónál pedig látszott, hogy tényleg ő az, és hogy nagyon kivan. A bíztatásomra már alig tudott válaszolni. Bevallom nem örültem. Nyilván jó dolog utolérni a vetélytársat, de ha ennyi bénázás után összejön, az azt jelenti, hogy neki kifejezetten gondjai vannak. (A végén megbeszéltük, hogy feltehetően a kajálást rontotta el – ez valóban nem volt könnyű, én nem eléheztem, hanem a bringán fájt a hasam, mert még túl későn is ettem valamit, de 14:45-ös rajtnál nehéz jól csinálni.)
A futás második felén aztán mentem, ahogy kell (Gyurit 3 km-nél értem utol) és valamivel 5 perces átlagon kívül zártam a távot. Az összidőm pedig ha csak 20-30 másodperccel is, de jobb lett a tavalyinál (Gyuri két és fél perccel később jött meg). Ha figyelek néhány apróságra, akkor legalább 1 perccel ennél is jobbat mehettem volna, ugyanekkora erőbedobással. És jelenleg nem is tűnik irreálisnak az álomidőm. Két dolog kéne hozzá: kicsit edzeni a másik két számban, és egy kis mázli egy jó bolyhoz. No, de most nem ez jön, talán majd egy másik évben, de igazából a sprintidőm javítása sosem lesz szerintem fontos célom.
Triatlonozni nagyon jó!
