A hétvége nem a terveknek megfelelõen alakult - sokkal hasznosabban telt: mivel az egy hét múlva esedékes 30 km elõtt nem akartam már semmi komolyabbat, így az volt a terv, hogy a szombati Szigetfutáson megjavítom az egyéni legjobbamat (ugyebár itt mindig ez a terv :) Csakhogy az egyik kedves kollégámnak sajnos elkezdett mostanában fájni az Achillese, ami az egyik legrosszabb dolog egy futónak. Viszont be volt nevezve a vasárnapi Nike félmaratonra. Pénteken megkérdezte, hogy nem érdekel-e a nevezés. Kapásból rávágtam, hogy nem, mert egyrészt nem erre edzetem (hanem semmire nem nagyon), másrészt túl közeli a 30-hoz.

Aztán amikor hazafelé bringáztam, akkor elkezdtem gondolkodni, és rájöttem, hogy nem is volna rossz egy félmaraton. Egyfelől van annyi km a lábamban, hogy ne legyen gond, ha óvatosan futok. A 30-as szemszögéből viszont erőfelmérő: Elmondhatom, hogy elég tartok a jövő vasárnaptól, viszont az 1 hét pihenés még elég lehet előtte, és így megtudom, hogy hogyan tervezzek a - számomra - hatalmas távra. Úgyhogy azonnal felhívtam a kollegát, hogy, ha pénzért nem tudja elpasszolni szombat estig, akkor kvázi ingyen vinném a nevezést.

Így persze másnap nem is futottam PB-t, sőt meg sem próbáltam, teljesen más tervel mentem a Szigetre: mérem a részidőket, és az összidőt is persze, de közben nem nézem az órámat, hanem arra figyelek, hogy a létező legkellemesebb tempóban fussak: aminél se gyorsabban, se lassabban nem lenne jó futni. Haveromat, aki a térdével küzd (de az óvatos korszaka óta jól van) szintén lebeszéltem a PB-ről (szerencsére...), így együtt kocogtuk le a távot: nekem 31:02 lett, ami PW :), ha nem tévedek (5:51-es kmek).

Oda-vissza a tanyabájkommal mentem (kb. 23 km), és visszafelé nagyon erős szél volt, azt hittem sose érek haza. Annyira elfáradtam, hogy esélytelennek tűnt a másnapi futás, reméltem, hogy volt vevő a rajtszámra. És otthon már vártak a futásról BKV-val érkező két barátom, hogy rendbe raknánk, kirámolnánk, berámolnánk, kitakarítanánk a pincét. Ezzel is megvoltunk, megittunk bort és töményet is, mert azokat kellett sokat pakolni. De ekkor jött a másik jó barátom előre betervezett, ottalvós esti barátkozásra, és mivel ritkán van idő, így jó sokáig dumáltunk Közben már nagyon drukkoltam, hogy ne legyen meg a nevezés, de felhívtam a kollégámat, aki minden próbálkozásom ellenére készségesen átadta azt nekem. Így valamivel kevésbé éjszaka feküdtem le, de már vasárnap.

Így aztán nem is csoda, hogy reggel kissé elaludtam. Megkértem anyukámat, hogy jöjjön elém az Oktogonra, ott felvettem, és letévén az autót siettünk a versenyközpontba. Nem tudtam merre futunk, semmit. A rajtszámátvételnél derült ki, hogy a pénztárcám otthon maradt, benne a jogsim, és a pénzem, ami nem árt a chiphez. Anyám elégé csodálkozott, hogy milyen felkészületlen vagyok, és elő is jött belőle az anya, mert végigkérdezett mindent, amit csak elfelejthettem. Szóval nagyon jó volt, hogy ott volt, pláne, hogy még azért is fizettünk, hogy átírják a nevet az enyémre, és persze nála erre is volt pénz. :)

Megvártam, amíg a rengeteg ember elrajtol, majd, amikor már csak szállingóztak az emberek, akkor bemásztam a kordonon, és elsétáltam a rajtvonalig, majd ott elkezdtem kocogni. A célkitűzés az volt, hogy legyek kipihentebb a célban, mint induláskor. Erre a 6:30-as km-eket láttam alkalmas eszköznek. Aztán a rajtot elhagyva hallottam, ahogy Péter Attila bemondja, hogy most indul Kropkó Péter és édesapja (Kropkó József dr.). Nemsokára láttam is őket, és pont abban a tempóban mentek, amit én is elképzeltem magam számára. Így aztán előttük-mellettük futva értem az Oktogonra, ahová anyukám odavarázsolódott és bíztatott. Mire a triatlonlegenda tréfálkozva megjegyezte, hogy "Most már beülhetsz kávézni!" - t.i., hogy az anyukám már látta, hogy futok, most már nem kell tovább erőlködni. Mire mondtam neki, hogy "Pláne, ha azt is látta, hogy megelőzöm a Kropkót! Sőt kettőt is!"

Ezek után beszélgetni kezdtünk, majd beszélgetve futottunk együtt egészen a célig. Ez számomra nagy élmény volt, hiszen 1991 óta kísértem figyelemmel a pályáját, drukkoltam neki, példálóztam vele, olvastam a könyvét, sőt édesapját is sportemberként tisztelem (most 71 évesen futotta le, ahogy évről-évre 98 óta, de 62 évesen pl. még 1:46-ot futott, ami alaposan jobb, mint az én PB-m). A beszélgetés mellett segítettem a frissítésben, csak a végén futottam picit arrébb, hogy ne zavarjak be a családi összképbe, mert a két unoka is oda jött a befutó pár méterén csatlakozva az apukához, nagypapához. (A teljeség kedvéért engem pedig anyukám várt :)

Nagyon meleg volt, de mivel legalább 1 perc/km-rel a tudásom alatt futottam így nem volt gond semmivel sem, nem zavart a meleg, csak a többi futóért aggódtam. Az idővel végig nem törődtem, nem is néztem nagyon, de 2:22 lett egyébként, ami 6:44-es átlagos kilométert jelent. Milyen tanulságokat tudtam leszűrni a 30 km-es erőpróbára:

• Szível, tüdővel, stb. úgy éreztem most, hogy akár egy maratont is bírnék ilyen tempóban. Ez persze nem azt jelenti, hogy tényleg bírnék (ennél sokkal jobban tisztelem is a távolságot) de az érzés olyan volt.
• Lábbal viszont nem állok ilyen jól. A táv legutolsó részében nagyon elkezdett beállni a vádlim. Ez fenyegetés, de két magyarázat is enyhítheti:
  • 3-4 hosszabb sprintet is beleraktam, egyszer volt egy 5 perchez közeli km-em is, mert hosszasan frissítettem, vittem Kropkóéknak is, és aztán utol kellett érni őket. Ezzel nem volt gondom, de a végén visszaüthet, nyilván nem mókázunk majd ilyeneket.
  • Igazából picit lassabban futottam, mint tökéletes lett volna, talán egy hajszállal gyorsabban (valóban 6:30-asokat futva) jobb lett volna.

Összességében sokkal kevésbé tartok már a vasárnaptól, ezért is megérte.

Ez volt életem eddigi leghosszabb edzése, és egyébként leghosszabb rendes (nem túra) futása, és jó volt. A végén megköszönném a sérült munkatársamnak, de azt mégsem mondhatom, hogy de jó, hogy fáj az inad.