I. Maratonman.
Még tavaly szezon vége felé, amikor kiderült hogy lesz maratonfutás Mukiék szervezésében, gondoltam jó ötlet lenne áprilisban egy maraton. Ehhez ugye tisztességesen illik felkészülni, ami most nálam nem működött. A hosszú tél miatt eléggé megvariáltam a felkészülést, mondhatni alig futottam valamit, a kincstári optimizmus azonban megvolt, gondoltam két ironmanon futottam már 2 maratont, valahogy majd csak megcsinálom. Most aztán leckét kaptam abból, hogy maratont nem lehet "csak úgy" futni.
A szervezés elsőrangú volt amúgy, Powerbar frissítés végig, volt izo, víz, zselé, magnézium, szelet paradicsom banán narancs citrom, minden mi szem szájnak ingere. Egyedül a kólát hiányoltam, de majd később látjátok, hogy nekem nem osztott-szorzott volna ha lett volna :) Ma reggel 8 körül indultunk le Füredre, szépen le is értünk, még sorbanállás nélkül sikerült gyorsan felvenni a rajtszámot, meg a chipet is. 11 kor volt a rajt, addig ejtőztünk és napfürdőztünk a mólón, meg ugye hangoltunk a versenyre. 11re szépen odasorakoztunk a rajthoz, majd ellőtték a versenyt. Meglepett hogy milyen irtózatos tempóban kezdett mindenki, mi 6:20 körülre lőttük be a tempót, mondván hosszú lesz még a táv, 4 kört kellett megtenni. Az első kör rendben le is ment, feltérképeztük a kört, meg ilyesmik, hogy mégis mi várható, nagyjából sík volt, egy kisebb hídon kellett átmenni csak, a szintkülönbség minimális volt. Az első kör durván 1:05lett. A 2. kört is szépen hasonló tempóban nyomtuk, itt már be-be mentünk 6 perc környékére. Itt frissítettem először komolyabbat, addig csak paradicsomot és vizet ittam, meg egy pohár izót. 2. kör már kicsit jobb lett, 1:03 körül. A terv az volt, hogy a 3.tól nyomjuk majd meg. A 3. is eseménytelenül eltelt, a 1:02 körüli lehetett, ha jól emlékszem 3:10-11 között haladtam át a kapu alatt. Az utolsó kör általában arról szól, hogy az ember számba veszi, hogy na többet már erre nem jövök. 33 km nél jártam, amikor a bal forgómba iszonyatos fájdalom nyilallt. Fogalmam sem volt mi történt, 5:35-40 körüli tempóban mentem, semmi gond nem volt, a pulzus 165körül volt, és jött a a krach. Meg kellett állnom, de hiába dögönyöztem, hajlítgattam magam, nem történt semmi. Helyesebben annyi történt hogy csak vánszorogtam, a tempó 8 percesre szelidült, egyszerűen nem bírtam ráállni a lábamra. Persze mindenki azonnal tanácsokat adott, hogy legközelebb igyak magnéziumot meg hogy osszam be az erőmet meg ilyesmik, de én belül ordítani tudtam volna, mert a szívem és az izmaim és a bal forgóm kivételével minden vitt volna előre. Pont abban a szakaszában volt a verseny amikor mindenki falnak rohan, sorra gyűjtöttem be a versenyzőket, aztán hirtelen én is a dögsorba kerültem. 8 km volt még ekkor hátra és nagyon nehéz döntést kellett meghoznom. Feladom, vagy valahogy továbbmegyek. A feladást sikerült itt még elhessegetni, mondván előállt egy új helyzet, ezt kell megoldani. Közben folyamatosan csúsztam hátra, de igazából már nem érdekelt a helyezés. Gyors fejszámolást követően arra jutottam, hogy neki kell indulni ha mást nem sétálva, mert nem fogok beérni szintidőn belül. A 4óra körüli eredménynek pedig azonnal búcsút intettem. Innentől kezdve minden km egy gyötrelem volt. A hátralevő 8és fél km-t 1 óra 32perc alatt vánszorogtam le. Közben a fájdalom terjedt. Zsibbadtak a térdeim sőt egészen a kezeim legutolsó ujjpercéig átjárt a fájdalom, gyakorlatilag szédelegtem a pályán hányingerem volt úgy fájt minden lépés. Közben elment mellettem a zsűrikocsi, akkor kicsit összeszedtem magam, nehogy kiintsenek a versenyből. :) Az utolsó 3kmnél le kellett ülnöm egy kis pihenőre, majd az utolsó frissítőállomás lelkes buzdítása átlendített mindenen és a tudat hogy innen már alig másfél km a cél. Rettenetesen megküzdöttem, ezért a pólóért, a célba totál kimerültem érkeztem. Ilyen érzéseket még soha nem volt alkalmam megtapasztalni, egyszerűen fizikai korlátok közé voltam szorítva, fejben és izomzatilag tökéletes versenyt futhattam volna, de így minden idők legnagyobb küzdelme lett belőle. Az eddigi 3 maratonom közül így minden idők legrosszabb eredményével sikerült beérnem :) Hátulról a 4. lettem. Miközben küszködtem a cél felé arra gondoltam hogy lehettem ekkora marha és hogy ezt aztán soha többet, de aztán rájöttem, hogy ezzel a távval és ezzel a versennyel így lett egy elintézetlen ügyem.
Jövőre visszatérek :)
(aki esetleg járt már így, megoszthatná a tapasztalatait, vagy hogyan védekezik az ilyen jellegű nemistudom mik (sérülések?) ellen)
1. A teljesítéshez, és a küzdéshez gratulálok!
2. Elgondozkoztató, hogy esetleg nem lett volna-e jobb feladni a versenyt, mert reális volt a veszély, hogy orvosi esett legyél...
3. Esetleg ilyenkor ha! kevés van hátra ( ez persze viszonylagos fogalom..) akkor a fájdalom elnyomása, vagy figyelemelvonás, elterelés.
De lehet, hogy jobban jártál volna ha feladod!
Kiderült, hogy mi volt a probléma?
Mielőbbi jobbulást kivánok!!!