Elindultam Bajára PB-t futni. PW (personal worst) lett belőle. De nem fáj, csak kicsit feszít ... pont mint az achilleszem.

Merthogy ilyenkor az jut eszembe: "én soha másban nem csalódom, csak saját ítéletemben" magamban sem. csak rosszul ítéltem meg az előttem álló feledatot. ennyi. ezt azért kicsit nehéz volt így elfogadnom, de megtettem. amúgy minden királyság volt. kezdve az elején:

gyerekeket leadtam anyósnak, aztán "kocsiba bee, ablakot lee" hangerőt fel, gps-t is be, tankolni el, és uccu neki. hozzátenném, hogy ilyesmi nem sűrűn adatik meg nekem mostanában, így ennek a napnak különös jelentősége volt számomra. péter 01, a gps-fiú, néha diszkréten jelezte, hogy gyorshajtok, de lekiabáltuk (én, meg a lányok az mp3-as lejátszóból).

Baján: rajtszámot fel, cipőt le (uszodába nem lehetett csak mezítlábasban csattogni), futórucit fel, aztán cipőt fel, cipőt le, pisi, cipőt fel, melegítés, ivás, melegítés, cipőt le, ..., cipőt fel. így ment ez.

megfogadtam nem futom el. nem is tettem, az első 2 km 4:29, 4:33 volt. aztán gondoltam, ezzel megvolnánk, lehet rohanni: 4:19. no eddig tartottam. jött a szembeszél, meg a füvön futás, aztán a szél, meg a szél, meg a szél a Duna menti töltésen. egyébként baromi szép futóterep volt. a 7. km-ig ment ez a 4:30 körüi dolog, ami a tervnél lassabb volt 4-5 mp-cel. akkor már a fejemben is kitört a vész, mert éreztem, hogy nem fog menni, hacsak gyorsan nem lesz vmi fordító, vagy legalább egy fél. a 27º sem kedvezett, mert ahhoz képest, hogy a terv szerint: minek frissíteni - nagyon jól látszott, hogy ezt sem úszom meg. végül, a 11. km-ig jött a szél az arcba, aztán kanyarodtunk.

nos, most jött a feketeleves, mert a hátszél helyett lefutottunk valami poros, kövekkel felszórt gödörbe, és a 14. km-ig ott is maradtunk. szél nem volt, csak az a 30°os fojtogató punnyadtság. a fejemben már tényleg gáz volt, mert addig abban bíztam, hogy menni fog az erősebb tempó hátszéllel, és legalább az 1:35-öt megfutom. itt már láttam, hogy ahhoz is gyér leszek. felvergődtem vissza a töltésre és már csak be akartam érni. még a sétálás is eszembe jutott. sokszor. szóval elég tragikusan éreztem magam.

az utolsó 5 km amolyan szembeülős-beszélgetős helyzet volt magammal. sok miértet meg kellett válaszolnom. azt is, amit nemrég a párom kent az arcomba az elcseszett achilleszem kapcsán: miért kell nekem az x időt megfutnom, miért kell heti 5-6x edzenem, miért is nem jó a heti 3 kocorászás? úgysem leszek világbajnok! nem is sérülnék, és nem lenne mitől kiborulnom. na puff neki.

ezeket sikerült összegyüjtögetnem:

- mer' én ilyen vagyok, ilyen "nagyon, - vagy sehogy".

- mert 6 -13 éves koromig atlétizáltam és versenyeztem. és tudom milyen elöl futni , így nőttem fel.

- mert, mint arra egy kedves sporttársam rávilágított, vannak a hobbi futók, meg vannak a versenysportolók, és bár az eredményeimben nem, de a fejemben én az utóbbi kategóriába tartozom.

-mert - bár 33 éves vagyok, és még nincs mögöttem 3 év hosszútávfutás- lehet még egypár jó évem, amikor fejlődhetek.

- életem jelenlegi szakaszában: anya otthon főz-mos-takarít-gyerekez, a futással valósítom meg önmagam. festeni egyszerűen nem bírok leülni 2 vadorzó kölök mellett, hegedülni meg nem tudok.

- mert szeretek futni.

nna kb. ilyen sokáig tartott míg beértem a célba. a győztes lány 1:36ot ment, én meg 1:40-et. kupát is kaptam - Keve (4) számon kéri. áá, ezt is felrakom a listámra: a gyereknek kupa kell.

Nos, ilyen volt nekem Baja. Tanulságos. Holnap meg megyek edzeni. Mert szeretek edzeni. Jobban mint versenyezni. Szeretek ezen az úton járni, valahová csak elvisz.