Avagy hogyan szenvedjünk áramütést ítéletidőben.
Sikerült kikapnunk az év eddigi legrosszabb napját. De hát a vérbeli crossfutónak erre perverzen mosolyra görbül a szája. Valahogy így voltam vele én is, amikor vasárnap reggel a volán mögé ültem, és elindultam erre az ominózus 20 kilométeres terepfutóversenyre. Alig vártam már, hogy szétnyírjam magam:). Azt azért tudnotok kell, hogy nekem ez már a tizedik kistarcsai crossfutásom volt, úgyhogy tövéről-hegyére ismerem már a pályát. Szinte az összes bokrocska, és ösvény a tenyeremben van. Ennek ellenére sikerült mindjárt a 2. kilométernél (még a város szélén) rossz irányt vennem 3-ad magammal. Mivel egyetlen versenybíró sem mutatta a helyes utat, elindultunk először vissza, szembe a többiekkel, akiknek hatalmasra nyílt a szeme ennek hatására. Majd keresztül toronyiránt egy mezőn ahol csak úgy sorakoztak a villanypásztorok. Az első alatt még gond nélkül átbújtam, de a többiek jajveszékeléséből sejteni lehetett, hogy talán be lehet kapcsolva az áram. Na a másodiknál már én is kaptam a fincsiből. Felfogni viszont már nem volt idő, hogy 100 volt járhatta át a testem, mert bajtársaim máris a nyomomba szegődtek. Aki ismeri ezt a pályát az tudhatja, hogy ez a „ne kezd el mert behalsz” kategóriába tartozik. 4 kiliig egy eléggé húzós hosszú emelkedő tart. Pokolian ment. Nagyon égett a tüdőm, meg a lábaim. Bizony „nem szokta a cigány a szántást”. Lassan azért kezdett emlékezni szegény testem a fájdalmak rutinszerű elviselésére, meg hogy ilyen holtpontokat simán átütött nyáron. 5 kilitől már rendben voltam, pedig akkor kezdett rá a hó, ami az orkánszél hatására szinte vízszintesen metszett. Szerencsére hamar beértünk a „nagy kerek erdőbe”. Innentől viszont a falevelekre hullott, kissé olvadó hó alkotott végzetes elegyet, és a csúszási együttható kritikus szintet ért el. A felfelékben nem volt gond, de lefelé úgy tötyögtem mint aki… Azt elfelejtettem, hogy ekkor már egyedül futottam az élen, mögöttem fél perce a honvédos srác, és megint félre Kremi. Úgyhogy bennem volt a kényszer, hogy szedjem a beállt lábaimat. Bizony 12-14 kili körül már nagyon fájtak szegények. Néha egy-egy rosszul sikerült lépésnél majdnem összecsuklottak alattam. Visszafelé persze ahogy annak lennie kell cső pofaszél a mezőn, vízszintesen szakadó hóval vegyítve. Olyan érzés volt mintha ezer tűvel szurkálták volna az arcom. Valahogy elvergődtem azért megint a jól ismert villanypásztoros lovardáig, de most már ott állt 2 rendező, és egy közúti rendőr is! és kórusban kiáltották jó előre a helyes utat. Szerencsére a kedves gazda addigra lekapcsoltam már az áramot, úgyhogy hatalmas megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy nincs áram a kerítésben amikor átbújtam alatta. Innen már csak 2 kilcsi a célig. De milyen 2 kili. Ordító pofaszél, szakadó hó. 19 kili a lábamban árkon-bokron. A hátam közepére sem kívántam már az egészet. Ha akkor valaki utolért volna, harc nélkül átadtam volna neki az első helyet. De nem így történt, és 1:22:04-el megnyertem! Persze az is kiderült, hogy 21 az a 20, node mindegy. Pokoli izomlázam van most, de nem baj, végre sikerült megnyernem. Voltam már előtte többször negyedik, harmadik, és második is. De most felértem a csúcsra:)! Azt szokták mondani itt kell abbahagyni!:)
Gratulálok a hősies teljesítőknek!!!