Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 781 146 km-t sportoltatok
Haanchee fut

Körbefutottuk! - Ultrabalaton 2011

Haanchee | 2011-06-30 09:05:10 | 8 hozzászólás

Az eredeti beszámoló itt olvasható - videó is van hozzá! http://www.wellnesscafe.hu/futoblog/2011/Korbefutottuk-a-Balatont

 

Ugyebár beneveztünk az Ultrabalatonra, készültünk is (főleg Milán), és egyre közeledett június 25-26-a, a verseny hétvégéje. Előtte szerdán átvettük a rajtszámainkat, kaptunk egy-egy narancssárga, Ultrabalaton feliratos futómezt, kisokos füzetet a versenyről, amit tanulmányozhattunk, hol vannak a frissítőpontok, kik lesznek az egyéni indulók, és milyen csapatok neveztek. Lelki felkészülésnek, ráhangolódásnak nem rossz.

Persze laza futásokkal és nyújtással átmozgattunk a verseny előtti napokon, bevásároltunk, bepakoltunk, aztán pénteken délután Masuval, a sofőr-frissítőnkkel kiegészülve elindultunk Tihanyba. Elfoglaltuk a szállást, ami pont a Balaton partján, a Tihanyi Apátság lábánál volt, majd irány a tésztaparti. Kevésbé volt családias, mint a sárvári, de hát ide több mint 2000 ember jött futni, persze köztük is jó sok ismerőst sikerült felfedezni. A túrós csusza után még éhesek voltunk, úgyhogy egy étteremben folytattuk a „hasi” felkészülést, majd igyekeztünk rápihenni a másnapra.

4 óra 50-kor már csörgött is az ébresztő, úgyhogy összekaptuk magunkat, majd irány a rajt. Útközben gyorsan reggeliztem, és igyekeztem magam ráhangolni az előttünk álló megmérettetésre. Toi-toi látogatás és rövid bemelegítés után már indult is a visszaszámlálás, én pedig kb. 15 párosban futó társammal ott álltam az egyéni futók gyűrűjében, eldördült a rajtpisztoly, és nekivágtunk a versenynek.

Nagy örömömre már az első 150 méter után emelkedő következett – igen, még mindig nem kedvelem az emelkedőket, de ennek ellenére igyekeztem felvenni a megfelelő tempót, amelyben normálisan tudok haladni, és képes vagyok eljutni a 32. kilométernél lévő frissítőig, ahol majd váltunk Milánnal. Szerencsére sikerült megtalálnom a saját ritmusomat, és szépen haladtam a mezőny közepén, közben pedig igyekeztem nézelődni, hogy merre járok. Itt jócskán távol haladunk a Balatontól, ugyanis itt még nem a bringaúton mentünk, hanem minimális forgalmú utakon. Futás közben megállapítottam, a szintrajz nem hazudott, elég sok emelkedő volt a pályának ezen részén, de hát tudtam, hogy ez vár rám, igyekeztem megfutni a „hegyeket” is. Már az elején beálltam Yoyoka mögé, mert tökéletes tempót diktált számomra, és vele, és az őt bringán kísérő Anikóval is csevegtem kicsit.

Milán és Masu folyamatosan követtek a kocsival, kérdezgették, van-e szükségem valamire, kértem egy tejkaramellát, meg egy kis kólát, leraktam a pólómat, ami melegnek bizonyult, aztán mentem tovább. Az ígért hidegfront helyett ugyanis már reggel 7-kor olyan szépen sütött a nap, hogy csak na. Az első kegyetlenebb emelkedőnél sétára váltottam, ekkor volt időm körülnézni, hogy hol, milyen szép helyen vagyok éppen, illetve konstatáltam, hogy jócskán vannak még mögöttem emberek.

Valahol a 20. kilométer után letért a pálya a betonútról, és földúton, majd erdőben kanyargott. Jött szembe traktor, haladtunk el tanya mellett, érdekes volt, bár nem élveztem annyira, mert nem sűrűn futok terepen, a cipőm sem volt hozzá megfelelő, éreztem, hogy csúszkál ide-oda a lábam. De aztán egyszer csak kikeveredtünk ismét a betonra, ott már ismét jobban éreztem magam. Közben újabb társaságom akadt Vízfutár és bringás kísérője személyében, velük beszélgetve szinte észrevétlenül Köveskálra értünk, ahol Milán már várta, hogy megérkezzem. 3 óra 30 percet sikerült végül futnom ezen a szakaszon, amit előzetesen legjobb időnek gondoltam.

 Gyors dugókázás, átadás, puszi, Milán nekiiramodott, én pedig rávetettem magam a frissítőasztalon található dinnyére. Ettem, ittam, kicsit ücsörögtem, nyújtottam, majd megszabadultam a cipőmtől. Innentől kezdve papucsban nyomtam a napot, és kb. 20-an kérdezték meg, hogy mi történt a lábujjaimmal – a vízhólyagoktól való megmenekülés érdekében ugyanis egyesével leragasztottam az összeset, hogy lehetőség szerint ne dörzsölje ki a zokni, sajnos ugyanis akármilyen cipőm és zoknim van, 20 kilométer fölött minden dörzsöl.

Kocsiba vágódtunk, és irány a mezőny után. Milánt jó 5-6 kilométerrel később sikerült utolérni, szépen haladt. Többször megálltunk útközben, Masu frissítette Milánt, én nyújtottam, és közben szurkoltam az elhaladóknak – volt, aki megkérdezte, hogy mi mindenütt ott vagyunk? Hát igen, sok helyen ott voltunk, kerepeltünk, tapsoltunk, kiabáltunk – volt, hogy én nem is szálltam ki a kocsiból, de az út túloldaláról kurjongatva pörgettem a kereplőt. Milán úgy tervezte, hogy a 164. kilométernél lévő frissítőpontig fut, és onnan megyek én még 48 kilométert a célig. A melegre azonban előzetesen nem számítottunk, és bármennyire is jól haladt Milán, Keszthely után, ahogyan az északi partról átkanyarodik az út a délire, kezdett gyengélkedni.

Ekkor már több mint 13 órája úton voltunk. Ugyan ivott és evett, de egyre nehezebben haladt, úgyhogy pihent kicsit, gyúratott, majd kapott egy vizes sapkát, nyakába vizes törölközőt, és ment tovább. Közben szereztünk melegszendvicset, majd az üres üvegeinkbe egy nyaraló családtól csapvizet, sőt, egy rekesz ásványvizet is a kezünkbe nyomtak, hogy ne fogyjunk ki, nagyon aranyosak voltak. Milán Balatonmáriafürdőn fagyit kívánt, hát szereztünk, sőt, felszerelkeztünk egy-egy hamburgerrel is, mi a kocsiban meg is vacsoráztunk, Milánnak pedig félretettük a kaját. Én akkor ettem utoljára, utána nem voltam éhes, mikor meg már éhes lettem, nem tudtam enni, de erről később.

Közben már Fonyódon túl jártunk, ott ismét kapott Milán egy kis pihenőt, de még mindig jópár kilométer hátravolt a szakaszából. Masu rám is rám parancsolt, hogy pihenjek végre, mert nekem még futnom kell, úgyhogy egy kicsit bóbiskoltam a kocsiban, de nem igazán tudtam aludni. Dolgozott bennem az adrenalin, egyszerre szurkoltam és aggódtam, nem túl jó érzés látni, amikor az ember szerelme szenved. Ugyan mondtam, hogy szóljon, ha váltsunk, de az sem lett volna túl jó ötlet, én nem tudtam volna végigmenni a célig, ő pedig nem tudott volna még egyszer újra nekiállni futni. Úgyhogy maradt az A terv. Mert B tervünk nem is volt.

Ekkor már este 8 felé járt az idő, Elkezdett sötétedni, így megkapta a fejlámpát (amiben természetesen egy fél  óra múlva már elemet kellett cserélni), hosszúujjú pólót, befújtuk szúnyogriasztóval, kapott fényvisszaverőt a bokájára, és a hamburgerből is falatozott. Igen gyorsan tök sötét lett, a futók egyre ritkábban jöttek egymás után, a legtöbben egyedül haladtak. Milán kocogott, szépen ment, Balatonföldvárnál pedig összetalálkozott egy ismerőssel, akivel együtt mentek tovább.

Én ekkor kezdtem meg esti pihenésemet, bebugyoláltam magam a plédbe, és kidőltem a kocsiban. Siófokon eszméltem fel, ahol leparkoltunk, hogy megvárjuk Milánékat. Az útvonal egy disco mellett haladt el, ahol épp nyitóbuli volt, úgyhogy a futók szolgáltattak a partizóknak némi látványosságot, és a kocsi előtt is megálltak páran, hogy mi miért ülünk benne és alszunk.

Ébredés után nem éreztem magam túl jól, erősen émelyegtem, és teljesen kiszáradt a szám. Megittam egy adag vizet, de az émelygés nem akart elmúlni. Nem örültem neki túlzottan, mert mindenképpen ennem kellett volna, hogy legyen erőm futni, de éreztem, ha csak egy falatot is lenyomok a torkomon, azt hamar viszont fogom látni. Reménykedtem benne, hogy idővel jobb lesz, de addig is ittam, hogy a folyadékbevitellel ne legyen bajom.

Közben megérkezett Milán, úgyhogy mi is indultunk tovább, hogy időben a váltóhelyre érjünk, és legyen időm átöltözni, meg rákészülni a szakaszomra. Útközben megálltunk egy benzinkútnál, és elkortyoltam egy kávét, hátha attól jobb lesz. Ébernek éber lettem tőle, de az émelygés nem akart múlni, úgyhogy enni továbbra sem tudtam. A váltóhelyre érve átöltöztem, és igyekeztem felkészülni a szakaszra. Közben összetalálkoztunk a volt kollégáimból álló BSI megfigyelők nevű csapattal, velük beszélgettem egyet, aztán ők mentek tovább, mi pedig vártuk, hogy Milán végre feltűnjön, és megmássza a balatonvilágosi emelkedőt, amelynek tetejétől én mentem tovább.

Hajnali háromnegyed 4-kor végre megérkezett, megkaptam a dugókát, bekapcsoltam a zenémet, na meg a lábaimat, és irány Tihany. Még teljesen sötét volt, és a világosi magasfalról lenézve csodálatos látványt nyújtott a Balaton – abba mondjuk inkább nem akartam belegondolni, hogy oda a nagy víz túloldalára kell nekem átmennem saját lábon. Igyekeztem addig tolni, amíg csak a gyomrom engedi, tudtam, hogy be fog teljesen krepálni (mint tavaly a maratonon), és akkor már csak sétálni tudok majd. Úgyhogy mentem, ahogy csak tudtam, a fiúk le is maradtak rólam az egyik váltóhelyen. Utolértem pár egyénit, de 12 kilométer után éreztem,  hogy akkor ez most ennyi volt, meg kell állnom, mert hányás lesz a vége (bár nem tudom, hogy a vízen és a frissítőkön ivott izoitalon kívül mi tudott volna kijönni belőlem).

Tempós sétára váltottam, hogy azért haladjak, aztán amikor enyhült a gyomorgörcs, nekiiramodtam, aztán ismét séta, majd megint futás, ezt váltogattam. Az egyik frissítőnél találkoztam ismerősökkel, Viki drukkolt, Ganki készülődött a szakaszára, a következő frissítőnél be is ért, és bár mondta, hogy fussak vele, nem tudtam menni. Viszont ittam mézes kólát, ettem sót és citromot, ettől egy fokkal jobb lett, de aztán visszatért a gyomorbaj. Mondtam a srácoknak, hogy gáz van a gyomrommal, ennem kéne, de nem tudok, így meg fejre fogok állni, valamit találjunk ki, úgyhogy készítettek nekem kólába kevert magnéziumot, hátha az segít. Megittam, és csodák csodája, használt, úgy fél órával később már jobb volt a pocakom. Onnantól megint futottam, sikerült magam felpörgetni egész jól, az az egy baj volt, hogy kezdtem szédelegni a kajahiány miatt.

Tudtam, hogy kell valami szénhidrát, ami könnyen emészthető – méz. A 178-as kilométernél a frissítőn benyomtam két kis tubus mézet, lekísértem egy izoitallal, aztán továbbindultam, és innentől már jóformán csak futva haladtam tovább. Végre minden rendben volt, szép tempóban haladtam, magamra találtam, a fiúknak mondtam, hogy oké vagyok, megyek a célba, nem fog ki rajtam sem a tó, sem a saját gyomrom. A frissítőknél belesétáltam, ittam, ettem óvatosan pár falatot, almát, kekszet, és már mentem is tovább. Közben eleredt az eső, de igazából nem zavart, hiszen az eső a barátom, futottunk már együtt maratont, és legalább hűtött, nem volt dög meleg, mint előző nap. Egyszer csak az tűnt fel, hogy már Alsóörsön vagyok, és kevesebb mint 20 kilométer van hátra, Csopakon pedig azt ünnepeltem, hogy már 199 kilométernél járok, a hátralévő 13 meg alig több mint két szigetkör.

Balatonfüred persze baromi hosszú volt, a Tagore sétányon furán néztek rám az emberek, mi a fenét kocogok én ott tök egyedül, de már nem érdekelt, csak az, hogy hamarosan célba érek. Füred határában vártak a fiúk ismét, mondtam nekik, hogy innen már elboldogulok egyedül is, menjenek a célba, ott várjanak, Milán meg készüljön fel a közös befutóra, mert egyedül nem vagyok hajlandó célba érkezni. Innentől szépen tempóztam az utolsó frissítőig, a tihanyi elágazásig, és itt már boldog voltam, hogy mindjárt vége, megcsináltuk – aztán megláttam az emelkedőt, amit még meg kellett másznom. Hát nem gondoltam túl szépeket magamban, aztán nekimentem, és abból merítettem erőt, hogy az én lábamban csak 82 kilométer van, bezzeg az egyéniek 210 után érnek ide, hát nehogy már ne tudjak felmenni. A domb tetején már láttam az Ultrabalatonos táblákat, amelyek vezettek, aztán jobbra kanyarodtam, ott ki volt írva, hogy a Belső tó már csak 1200 méter, és lejtős volt az út, maga a megváltás.


Innentől úgy futottam, mint egy őrült, robogtam, ahogy csak bírtam, hogy mielőbb célba érhessek. A domb alján megláttam Milánt, aztán kézen fogva bekocogtunk a célba, és nagyon örültünk. Péter Attila fogadott minket, Masu pedig megörökítette, hogy nézünk ki 212 (közös) kilométer után – fáradtan, de boldogan. 28 óra 43 perc 4 másodpercet töltöttünk a Balaton körül, de sikerült, körbefutottuk. Megkaptuk a jól megérdemelt érmeket, aztán kölcsönösen gratuláltunk a célba érkezett ismerősöknek.

 

Nagyon jó verseny volt, nehéz, de nem teljesíthetetlen, és ha bármikor újra kellene csinálnom, azonnal igent mondanék. Persze a mi teljesítményünk eltörpül az egyéniek mellett, de azt gondolom, mégiscsak ügyesek voltunk, hiszen a párosban indulóknak volt a második legnehezebb dolguk!

Gabinak ismét nagy-nagy köszönettel tartozom, mert már megint nem beszélt le a saját remek ötletemről, miszerint ultra-félét akarok futni, hanem mellém állt, tanácsokkal, edzéstervvel segített – Gabi, nélküled ez sem sikerülhetett volna, hálás vagyok nagyon!

 

Milánnak, életem párjának is köszönöm, hogy hasonlóan őrült (persze a jó értelemben), mint én, és tudja, hogy együtt bármire képesek vagyunk!
Masunak pedig köszönjük, hogy szabad hétvégéjét feláldozva istápolt minket, etetett, itatott, vezetett, fuvarozott, és velünk volt!

Hogy hogyan tovább? A célban tettem egy olyan nyilatkozatot a kamerába, miszerint jövőre lefutom egyéniben – de nem, egyéniben és jövőre biztosan nem, csak az adrenalin beszélt belőlem. Gyenge, tapasztalatlan és edzetlen vagyok én ahhoz. Egyelőre maradok a rövidebb távoknál, lazán, kényelmesen edzem tovább, aztán meglátjuk, mikor kattanok be újra, és vágom valami nagy fába a fejszém.

8 hozzászólás

Eperszem 4897 napja
Eperszem képe

Gratulálok nektek! Nagyon szép teljesítmény! Jó pihit!

mateve 4897 napja
mateve képe

Nagyon ügyesek voltatok! Gratula!!!És ne aggódj: a Tó megvár.... ;-)

dilisuni 4897 napja
dilisuni képe

Gratula! szép teljesítmény, nagyon jó beszámoló :) (beleolvastam a többibe is a blogodban, azok is jók :)

Állítólag a tó tényleg nem szalad el, jövőre, sőt még azután is ott lesz ;)

Bozót 4897 napja
Bozót képe

Nagyon jók voltatok! Párosban is jó nehéz lehet, az ember tempót is akarna futni, meg hosszú is a táv....

yoyo 4897 napja
yoyo képe

Hanka nagyon nagyon jól mentél,és persze a párod Milán is. Hihetetlen erőben toltad az emelkedőket :)

Nagyon Gratulálok mindkettőtöknek !

Böki 4897 napja
Böki képe

Gratulálok, nagyon ügyesek voltatok! Szépen futottál, már amikor még láttalak! :o)

És ne félj, a Balaton még sokáig ott lesz, csak türelem és kitartás kell hozzá, aztán a tiéd lehet az egész! Csak a tiéd... :)

monique 4897 napja
monique képe

 nem ismerlek, de szerintem meglesz neked az a tókör előbb-utóbb! hajrá!

Haanchee 4896 napja
Haanchee képe

Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat. :)

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
2017-10 hó (2 bejegyzés)
2016-03 hó (1 bejegyzés)
2016-02 hó (2 bejegyzés)
2015-12 hó (1 bejegyzés)
2015-10 hó (1 bejegyzés)
2015-06 hó (2 bejegyzés)
2015-04 hó (1 bejegyzés)
2015-03 hó (2 bejegyzés)
2015-02 hó (2 bejegyzés)
2015-01 hó (2 bejegyzés)
2014-12 hó (3 bejegyzés)
2014-11 hó (2 bejegyzés)
2014-10 hó (1 bejegyzés)
2014-09 hó (3 bejegyzés)
2014-08 hó (2 bejegyzés)
2014-07 hó (3 bejegyzés)
2014-06 hó (2 bejegyzés)
2014-05 hó (2 bejegyzés)
2014-04 hó (4 bejegyzés)
2014-03 hó (2 bejegyzés)
2014-02 hó (4 bejegyzés)
2014-01 hó (2 bejegyzés)
2013-12 hó (2 bejegyzés)
2013-11 hó (3 bejegyzés)
2013-10 hó (2 bejegyzés)
2013-09 hó (2 bejegyzés)
2013-08 hó (2 bejegyzés)
2013-07 hó (3 bejegyzés)
2013-06 hó (3 bejegyzés)
2013-05 hó (1 bejegyzés)
2013-04 hó (5 bejegyzés)
2013-03 hó (2 bejegyzés)
2013-02 hó (4 bejegyzés)
2013-01 hó (2 bejegyzés)
2012-12 hó (1 bejegyzés)
2012-11 hó (2 bejegyzés)
2012-10 hó (2 bejegyzés)
2012-09 hó (4 bejegyzés)
2011-06 hó (1 bejegyzés)
2011-04 hó (1 bejegyzés)