Kis-, ill. nagydolgos kitérőm után... Immár meg se lepődöm, mikor a Papírgyári kisvonat sínpár fölé kanyarodva jön velem szembe az erdeer terrier. Farka bohókásan a hátára csapdos. Ez biztos, hogy csak Bandi kutyája lehet. Azért is nem lepődöm meg, mert már harmadszor fogom a kutyát és viszem haza a "szerető" gazdiknak, mióta ismerem. Persze a kertkapu ezután se fogja útját állni a nyolcéves kan csavarognivágyásának.

És már meg is ismer, és perdül is át 180'-al az én irányomba. Annyit se kell mondjak: "gyere öcsém!", és már teper is középtermetű, de dönci lábai páros lóbálásával -mintegy vigyorogva- utánam.

Süldő futókoromban, a klubosokhoz sokszor lehozta az ebet Bandi szombat reggelenként a Majparkba. Jött is akár huszakat is, mint a huzat, a kiscsapattal -már egyévesen se a lábunk alá kajtatva, mint megannyi más kollégája ilyenkor.

Most viszont mintha elfelejtette volna az erdei utakat, mivel vakon és bizonytalanul, ill. közvetlen a lábam mögött kajtatott le az avaron, a Szinva belső oldalán, a Majpark mögé. Na, gondoltam "nem is viszlek ki a főút közelébe. Mivel azonban nem tűnsz fáradtnak, mielőtt hazakoccannánk, futok veled keveset az erdőben" -vakkantottam oda, hátha megérti.

Figyelmenkívül hagytam hát addigi tervemet, amit egy huszas, tempósabb aszfaltkörről szövögettem és addigra ki is kristályosodott a hirtelen útvonalterv a fejemben. Kutyamentő akció keretén belül, hátulról közelítem meg barátomék utcáját, még a sötétedés előtt. És beleteszek egy-két szintet itt, a gyógyszergyár körüli Forrásvölgy meredélyein.

Igen ám, de mikor a Szinvahídhoz értünk a sín mentén, ami a Farkasgödör felé vág át a csanyikvölgyi főúton, a kiskollega megtorpant és játékot mímelve, jobbra-balra táncolt erélyes hívásom ellenére. Majd közelebb lépésemre mellső lábait kipányvázva, csak csúsztatva volt hajlandó közelíteni a bizonytalan hídszerkezethez. Aha, -gondoltam- hát ezért nem mersz hazamenni, és nemis az úton-átkeléssel van bajod..

-Na gyere!, -fogtam meg vaskos bőrnyakörvét és vontatva a jeges, jobbos trepnilemezen húztam a mély patakmeder fölött. Mikoris megcsúszott az én lábam is és balra ugorva kiszabadult kezemből Pippa. Át akart ugrani a sín túloldalára -előremenekülve a pácból, de hátsója elkapart és a talpfák közt majdnem beesett a féljeges vízbe. Namondom, frankó és toppantam is utána a két mellső lábát még megkapva húztam ki a sín közül, arra a trepnire -még az utolsó pillanatban.

Ezután az úton való átkelés már gyerekjáték volt, mintahogy a másik két erecskén való hídon is sikerült átnavigálni az őzbarna buksit. Felfelé, a Forrásvölgyön még belátogatott a Kecskelyuk barlangba is -szerintem érezhetett ott valami szalonnasütés maradványillatot. Aztán a rám jellemző, legmeredekebb emelkedőt megtalálva, mintegy őrizőn hátratakintgetve rám -megmentőjére, mintegy szelek szárnyán libbent fel velem a szurdokvölgy oldalán, a kismadaras zöldig. Hogy utána újult erővel rombolhasson le előttem, a Laciék tanyájáig. Persze ott, ahol lehetett volna -a Forrásvöly eleji kicsurgónál- nem ivott a jégráfagyás miatt -á, nem. Itt meg már miden pocsolyát feltöretett volna velem, a szomjúhozó futótárs az orrával mutogatva a lehetőségeket. (Állítólag ez a büdös dög, a BorderCollie után a legokosabb kutya a világon.)

Mondom, "várjál a sorodra, lesz később alkalom", de csak nem várt és a legutolsó kishídnál, min át kellett volna kelnünk az ismertetett módszerrel, inkább az erdészet felé vette az útirányt. Mint később megéreztem magam is, az ellenállhatatlan sültpecsenye-szag bűvöletében. Nem a vizük kellett hát a kópénak. Szóval a vészjóslóan folytonos kuvaszugatás ellenére sem tágított a kerítéstől, mire odaértem, és a favágó is kiszólt "kedvesen": -Uram, hívja vissza a kutyáját, mert még golyót kap! -mondom fasza.

Nagynehezen elcibáltam hát, tovább a Királyasztal, ill. a vadasparki rét felé, leereszkedve a kislőtéri deres fű szegélyezte meredeken. Kijutottunk a teljes farkasvaksággal kecsegtető Kisköpűs-völgybe. Hogy onnan a kertek alatt, -távol az autóforgalomtól,- fel lehessen kapaszkodni egy senki által nem ismert kisszurdokon az ostoroshegyi telkek aljáig, ahonnan már kezdődik Bandiék utcája. 

Ekkor a kiskollega már meg-megállt és szaglászást színlelve közölte: -Á, én nem vagyok vak, főlegnem farkasvak, egyszerűen csak ráérünk még hazamenni, hisz már ismerősek a szagok és úgyse tévedünk el -vagy valami ilyesmit..