Annyit örömködtem a fene nagy, szikrázó napsütésnek, hogy már két napja tejfölben járhatunk. Erre reggel, azt mondta az egyik mafla, hogy 750m-en, a felhők felett, gyönyörű fényár van. Köszi. Ugrálok nagyokat, hátha meglátom...

 Mielőtt elkezdem magam nagyon nyomorultúl érezni, tanácsot kérek tőletek, szakavatottaktól. Én lelkesen nyomom a kilométereimet, szerencsére egyre többet, és egyre kevésbé kiköpve a tüdőmet. Erre egy nagyon gyakorlott futó (tényleg az) azt mondta nekem, hogy ne a távot nyújtsam, hanem inkább végezzek más aerob, de erősítő mozgást.

Na, most akkor, a célom az lenne, hogy teljes nyugalommal lefussam a Vivit. Már nem túl szenvedős 7km-nél tartok, amin én már úgy érzem tovább tudok lépni. Jól esnek a 6 perces ezrek, tehát még gyorsítani is tudnék.

Mit tegyek? Fussak többet, amíg bírom? Fussak rövidet is hosszút is, gyorsan is lassan is? Kezdjek el erősíteni? (azt annyira nem szeretném, mert nagyon gyorsan meglátszik, és egy 180-as nő terminátorban nem túl volnzó) Mi legyen a következő lépés?

Előre is köszönöm.

Ez az állandó napsütés komoly tettvággyal vértez fel! Eddig sem voltam egy, a tunyulós fajtából, de most aztán ! Azonnal ki is rohantam a kertbe és vártam a nárciszokat. Persze nárciszok még sehol (érthető módon januárban) viszont én térdig a sárban, mert ugye idő közben a jégpáncél sártengerré avanzsált. Azt hiszem mást nem várhattam volna a dombon lévő utaktól sem. Nem volt mit tenni, futócucc, futópad.

Egész odautón szívtam magamba a napsütést, és olyan elánnal robbantam be a vasárnapi testedzők közé, hogy majd kivittem a hátsó falat. Az aerobikosok ontották kifele a 800 decibel tuctucot, amire akár még futni is lehet. Magamhoz mérten gyorsan kezdtem, elmaradt a jó kis lötyögős első ezer, de nem hiányzott. Mocsok jólesett azonnal, már az elején 6-os ezrekkel kezdeni. "Hasítottam" a futópadot. Majd csatlakozott egy nagyon fiatal srác, aki olyan gyorsasággal kezdte, mint gyalogkakukk, és én csak prérifarkasként kullogtam utána. A "versenyt" nem vettem fel, de az utolsó ezremet hozzá igazítottam, még akkor is ha a nyomoronc iszonyatos tempót diktált. Isteni volt a vasárnapi 7 kilométerem! Ma is tudok járni, nem sérültem le, és megint süt a nap... 

Az első futóhetemet 23 km-vel zártam. Két hét alatt már maratont is tudnék futni:)

Ma futottam. Igazi földön, igazi levegőt szívva, igazi napsütésben. Nem futópadon, nem teremben, nem szemezve azzal a béna csajjal, aki izzadva figyel a tükörből...

Felcsatoltam magamra mindent, amiről azt gondoltam, hogy egy "igazi" futónak elenegedhetetlen. Az órát lassan értem (óra, perc, másodperc) de komolyan elgondolkodtatott a lépésszámláló. Fűzőre felrak, elemet tesz bele, bekapcsol (1.tortúra), visszapattint (2.tortúra), óra megtalálja lépésszámlálót, kalibrál (mit csinál?). Azt mondja, hogy menjek egy futópályára és fussak egy 400-as kört, majd álljak meg míg kommunikál A B-vel, és már kész is. Aha. Végül is semmi probléma:

1. Közel s távol egy nyomorult pálya sincs. Ezért vergődöm a dombokon
2. Egyébként max egy szabócentivel az oldalamon tudnám kimérni a 400m-t, hogy kalibrálja magát ez a   szerencsétlen.
3. És különben is azért van, hogy ő mondja meg mennyi a 400m, ne én neki.

Kezdeti aggályokon túllépve, kutyával az oldalamon nekieredtem a tájnak. Két dolgot hagytam otthon: egy korcsolyát és egy jégcsákányt. Brutális volt. Már már olyan esetlen voltam, hogy a kutyám is kiröhögött. 20 perc hegyi csúszkálás után lementünk a völgybe, ahol már futáshoz hasonlót is tudtam produkálni (még jobb ütemben is, mint a futópadon), és a kalibrálatlan órám azt suttogta, hogy egy 5 km benne volt az ABS mentes csúcsfutásban. (Azt is gyorsan elfelejtette, mert rossz gombot nyomtam meg).

Minden bénázás ellenére, fantasztikus élmény volt, és nagyon irigylek mindenkit, aki többször megteheti, hogy hétközap délelőtt napsütésben a természetben sportoljon.

Olyan boldog lennék, ha úgy kezdhetném, hogy épp most futottam 240 km-t három nap alatt 10 000 m szintkülönbséggel, és még élek. De ezt csak szeretném. Nem olyan nagyon, de jól hangzik.

 Valójában hetek óta szemezek az oldallal, olvasgatom a jobbnál-jobb bejegyzéseket, és róvom a köreimet, hogy csatlakozhassak. Októberben kezdtem el (újra) futni (elmúlt száz évembe elefér egy újrakezdés), megunva a sokéves tespedést. Versenyúszó multamnak köszönhetően, annyira nem kívánom a vizet. Legalábbis ezer méter felett. A fene tudja miért. Viszont, jó helyen lakunk, falun (Érd-Törökbálint határa), jó kis dombokkal, erdős résszel, fene sok kutyával.

El is lehet képzelni első lelkes nekiindulásomat a csöppet sem egyenes terepen.... Az, hogy a nagy böszme kutyám szíve megesett rajtam csak egy dolog, de szerintem minden engem látó tárcsázta a mentőt, mert nem tartanak otthon újraálesztéshez alkalmas készüléket. Konkrétan 10 perc eljutottam a végkimerülésig.

Mivel 10 méternél hosszabb sík terepet nem találtam 30 km-es körzetben, ráfanyalodtam a futópadra. Először hátraestem, majd lefejeltem az elejét, és azt követően jelent meg a kétségbeesés, ahogy megpillantottam azt a esetlen szerencsétlent velem szemben futni. Hát, persze, hogy tükör volt.

Mostmár nagyon lelkes vagyok. Kitűztem először a Vivicitat (ha meghalok is), sőt! De azt majd késöbb, mert közröhej tárgya leszek...

Szóval, jelenleg átléptem a 7 km-t, 6 perc/km átlaggal, 8-10,5 km/h sebességgel, max 151 pulzussal. (Idéztem a futógépet. Ha valamit rosszul írtam, sajnálom, engem is megtévesztettek). Lelkesedésem töretlen, és ha egyszer korcsolya nélkül is ki lehet jutnni az útra, meg is tanulhatok rendesen futni. Mert ugye azt is olvastam, hogy a futópadozás nem is igazi futás....

És én is megyek majd színeket keresni, és hegytetőkre futni, és minden szuper dolgot. Most viszont indulok és leverem a jégcsapokat, mert nagy zakózás lesz.