Olyan boldog lennék, ha úgy kezdhetném, hogy épp most futottam 240 km-t három nap alatt 10 000 m szintkülönbséggel, és még élek. De ezt csak szeretném. Nem olyan nagyon, de jól hangzik.

 Valójában hetek óta szemezek az oldallal, olvasgatom a jobbnál-jobb bejegyzéseket, és róvom a köreimet, hogy csatlakozhassak. Októberben kezdtem el (újra) futni (elmúlt száz évembe elefér egy újrakezdés), megunva a sokéves tespedést. Versenyúszó multamnak köszönhetően, annyira nem kívánom a vizet. Legalábbis ezer méter felett. A fene tudja miért. Viszont, jó helyen lakunk, falun (Érd-Törökbálint határa), jó kis dombokkal, erdős résszel, fene sok kutyával.

El is lehet képzelni első lelkes nekiindulásomat a csöppet sem egyenes terepen.... Az, hogy a nagy böszme kutyám szíve megesett rajtam csak egy dolog, de szerintem minden engem látó tárcsázta a mentőt, mert nem tartanak otthon újraálesztéshez alkalmas készüléket. Konkrétan 10 perc eljutottam a végkimerülésig.

Mivel 10 méternél hosszabb sík terepet nem találtam 30 km-es körzetben, ráfanyalodtam a futópadra. Először hátraestem, majd lefejeltem az elejét, és azt követően jelent meg a kétségbeesés, ahogy megpillantottam azt a esetlen szerencsétlent velem szemben futni. Hát, persze, hogy tükör volt.

Mostmár nagyon lelkes vagyok. Kitűztem először a Vivicitat (ha meghalok is), sőt! De azt majd késöbb, mert közröhej tárgya leszek...

Szóval, jelenleg átléptem a 7 km-t, 6 perc/km átlaggal, 8-10,5 km/h sebességgel, max 151 pulzussal. (Idéztem a futógépet. Ha valamit rosszul írtam, sajnálom, engem is megtévesztettek). Lelkesedésem töretlen, és ha egyszer korcsolya nélkül is ki lehet jutnni az útra, meg is tanulhatok rendesen futni. Mert ugye azt is olvastam, hogy a futópadozás nem is igazi futás....

És én is megyek majd színeket keresni, és hegytetőkre futni, és minden szuper dolgot. Most viszont indulok és leverem a jégcsapokat, mert nagy zakózás lesz.