1. Ha nem viszel papírzsepit, biztosan szükséged lesz rá.

2. A megtaposott latyakból a „vétlen” cipőd is mintát vesz.

3. A letört ágak mindig az út közepén vannak.

4. A cipődbe került apró kavics tartós szövetségre lép az Achilles-inaddal.

5. A stopper kizárólag akkor hagy cserben, ha érzed, rekordidőt futhattál.

6. Ha permeteznek, akkor mindig szélirányból.

7. A legtöbb járművel a szárazságtól poros útvonalaidon találkozol.

8. Minél teljesebb a flow-élményed, annál hangosabb kakatolással töri szét azt a fácán.

9. A porhó foltja alatt csak akkor nincs jég, ha kikerülöd.

10. Ha nem vizes a fű, viharos szél fúj; ha szélcsend van, szemedbe süt a nap...

Ahhoz képest, hogy a Földet már körbeszeghetném eddigi futólépteimmel, szervezett rendezvényen igencsak kevésszer mérkőzhettem. Kb. féltucatszor. Egy kis faluban lakom, így mindig hazulról-hazulra futok. Csak kilépek a kapun, s máris előttem az egész határ, a csodálatos zempléni táj. Legtöbbször ez a panoráma fogad ha elindulok

...és ez csalogat haza

A képeket nézve talán érthető, hogy miért vagyok ennyire itthon-futó...Meg az is igaz, hogy a legközelebbi olyan települések, ahol rendszeresek a futókat is váró rendezvények, tőlem jelentős távolságra vannak...

Ezért az eddigi mérleg mindössze:

30 km-es teljesítménytúra / 1 alkalommal

20 km-es utcai futás / 1 alkalommal

7 km-es „fut a város” / 2 alkalommal

10 km-es senior futás / 1 alkalommal

Sri Chinmoy Békefutás / 1 alkalommal

Senior atlétikai verseny (40-45), / 1 alkalommal

(Itt 3 futószámban is indultam: 800 m: 2,49 1500 m: 5,40 5000 m: 21,17)

Azért figyelek...Ha lesz „lábnyújtásnyira” a közelemben valamilyen veteránokat csalogató felhívás, arra mozdulni fogok...

Majdnem örülök. A mai futást követően mérlegre álltam, és végre 90 alattit virított pirosan a LED. Akkor fogok örülni, ha 80-as AVG-m lesz / nem pulzusban, kg-ban :-) 8 km = bő 52 perc. Lassan javulok: az idén 50 alatti szintidő a cél ezen a távon. (Talán szülinapi ajándéknak meglesz...)

Ígértem, mesélek majd arról, hogyan találkoztam a rőzsehordó öreg nénivel, és hogy milyen hozadéka lett mindennek...

Jó emberöltővel ezelőtt történt. Aznap kedvenc útvonalamat, a „klasszikus táv”- ot választottam. Ez cca. 10 km-es etap, szántóföldek közötti dűlőutakon, dimbes-dombos-cserjés-csipkebokros-akácos terepen. 50 perc volt rá a szintidőm, de ha jó formában voltam, 45 alatt is ment. Hát akkor éppen jó formában voltam...Röpítettek a lábaim, igyekeztem a leggazdaságosabb stílust fölvenni, rekordidőre törekedtem. Elértem az Y origóját, ahonnan elég komoly lejtős szakasz következett. Egyrészt lejtős, másrészt kicsit kényszerpályás: keskeny gyalogösvény kígyózott lefelé, két oldalán igencsak közeli és igencsak tüskés csipke-és galagonyabokrokkal. Letérni erről az útról, főképpen lefelé rohanvást/ főképpen rekordidőre törekedve...szóval ehhez fajsúlyos indíttatás kellett volna. Látom ám, hogy előttem két távíró oszlopnyira billeg egy fehér ponyus, megtömve száraz, paticsnak, hamar-tűznek való gallyakkal. Azért billegett, mert egy öreg néni hátán volt, aki szép csönben araszolta előttem az ösvényt. Jó tempóban csattogtam lefelé, és közben egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ijesztő alak lennék. Már csak egy távíró oszlopnyira, már csak bakugrásnyira...na most előzök – balról, ahogy illik. Mondom: jó napot! Mondja: te jóságos ég...! - és már szalad is ki a láb alóla. Megijedt szegénykém, de nagyon. Leült pihegni, míg újra lett annyi ereje, hogy ismét lábra kelhessen...
Én persze őrült mód rohantam, a jó formát ki kellett élvezni...

Ma már tudom, meg kellett volna állnom, támaszt kellett volna nyújtanom...mea culpa!
Azóta egyébként, ha a kietlen határban, a közeledtemről mit sem sejtő ember felé tartok, mindig hangosat füttyentek, hogy váratlan felbukkanásommal zavart, ijedséget stb. ne okozzak. (A „jelzőfütty” jól jöhet olykor a növényzettel sűrűn benőtt területen is, ahol vadak kirohanására lehet számítani.)

Az eset óta, bármilyen szuper kütyü-kronométert csatolok fel, és vadul számlálom a métereket, pulzusütéseket, mindig megállok, ha segítségre szorulót látok – akkor is, ha csak azt kérdezi valaki, mennyi az idő?

Köszönet érte a rőzsehordó öreg néninek 

Pom Pom

A május 01-ét én is futással/túrázással ünnepeltem – mint sokan a fórumtársak közül. Általában beiktatok egy futást ezen a jeles napon. (Így tettem 1986. májusában is...Félmeztelenül a langyos tavaszi esőben...Pár nap múlva röppent a hír az április 26-i, csernobili aváriáról...Egy darabig aggódtam, vajon mennyi sugárdózist kaphattam...)

Ezen az idei májusnyitó napon, egyik régi kedvenc útvonalamat, a Pom Pomot jártam végig. A Pom Pom egy szép hely a Hernád partján, öt kilométerre a lakásunktól. Régebben „távolabb” volt – de az az útvonal ma már járhatatlan: panta rhei...Anno ezen a szép vízparton merítgette (merítgette volt) halászhálóját rendre egy férfi, ahányszor csak arra lótottam-futottam. Mindig sapka volt rajta, a legnagyobb kánikulában is. De nem ám akármilyen sapka! Kötött sísapka-szerűség, hosszú zsinóron lógó, kövér pomponnal a végén...E zsinóron lógó pompon lett a logója: idővel szép csöndben elkereszteltem őt (Csukás István nyomán) Pom Pom-nak. Ez a név aztán átragadt erre a szép parti szakaszra is...

Ha hosszú éveken át járod megszokott útvonalaidat, előbb-utóbb lesznek emberek, akik a táj részeivé válnak. Például a csordások, bár ők ma már egyre kevesebben vannak...Közülük is különösen kedveltem azt, akivel nem volt soha kutya, és mindig újságot olvasva heverészett...

(A kutya nélküli csordás, pásztor ritkább mint a fehér holló. ) Aztán vannak meseszerű figurák, mint pl. a Pom Pom. Rajta kívül nagyon sokszor találkoztam még: Bumeráng bácsival, Ropilábú bácsival és Birsalmavirággal...Lehet, hogy egyszer majd róluk is mesélek...