Szeptember 2-án, a Nike-on 1:41:50-et futottam, az volt az első félmaratonom; 6 hónap (vagyis tulajdonképpen; 1 hónap kocafutás, kb. 4 hónap kihagyás, majd 5 hét komoly felkészülés) futás után.
Egy hónapja úgy döntöttem, hogy súllyal fogok futni, méghozzá a lábaimon. Elsőre valami hihetetlen rossz volt, minden bajom volt a futással, aztán egy hét után megszoktam beletörődtem. Minden futáson rajtam volt, legyen az hosszú vagy résztáv.
Úgy döntöttem, hogy az edzéstervemet (futásból) úgy építem fel, hogy mindig egy hónapra tervezek, és a végén tartok egy "felmérést", hogy mennyire is volt hatásos, amit műveltem. Ma eljött ez a nap, tehát pontosan kiszámoltam/lemértem a távot. Kajáltam, vártam, és boldogan tapasztaltam, hogy jó az idő (hűvös, de nincs eső és szél). A súlyt 4 hete először itthonhagytam, egy flakonba vittem izotóniást (amit egy építkezésnél egy csomó tégla mellé raktam le :D), és elindultam életem 2. félmaratonjára. A tervem <1:40 volt.
Úgy éreztem magam, mint aki repül, könnyűnek éreztem a lábaim, pompás érzés volt. Aztán lemértem az első köröm, és fura érzés fogott el. Gyors volt. Nagyon. Viszont nem éreztem, hogy ez ilyen kemény lett volna, ezért tartottam a tempót. Kb. 17 km-nél lettem biztos benne, hogy tudom tartani a sebességet, addig végig kételkedtem, és vártam, hogy mikor szidhatom magam, hogy elfutottam az "elejét". Amire büszke vagyok, az az, hogy az utolsó méterig megmaradt a mozgáskordinációm (ergo nem csapkodtam a lábaim), és a végén még tudtam is egy kicsit hajrázni. 1:31:21 lett.
Nagyon jól esett ez a futás, de főleg a lelkemnek, hogy megérte azt a rohadt súlyt állandóan magamon cipelni (persze az időjárás is fontos szerepet játszott). Szóval most jó kedvem van :).
Szeretek futni. :)))
08/09/30: de jó is volt.