Ha a vége jó – minden jó…
A szokatlanul sok havat és hideget hozó tél nem éppen segitségként müködött a felkészülés heteiben. Nagyon élvezetesnek tűnt a szinte térdig érő hóban való futás – az eredménye annál kevésbé. A jobb térd oldalszallag gyuladása nem várt következményként köszöntött rám.
A hetek teltek, a lehullott hó mennyisége nőtt, a térdem makacskodott, mig hosszas dilemmázás után beadtam a derekam – mármint vállaltam az orvosi ‘beavatkozást’: injekció a térdbe, s Uram láss csodát – három nap multán már futómozgást imitáltam.
A veszprémi 6 órás startja nagyon közeli lett. Az eddigi kevés kili pótlásában értelmetlen lett volna gondolkozni. Átleltároztam a két és fél éves edzésnaplómat-élményeimet, s már adta is magát a ‘megoldás’. Rászoktatni a ‘motrot-izületeket’ a 6 óráshoz hasonló terhelésre. A kihagyást pedig a rövidebb, de gyakoribb futásokkal kompenszáltam. Jóleső futásokkal. Igy alakult ki a minden 12 órában minimum 10 kili-módszer. A regenerációnak meg segitettem a lugosabb táplálkozással. És bejött!
Mikor a start után Steve megjegyezte, hogy : tsoma már robbant is!, akkor tulajdonképpen igyekeztem beállitani az első 3 óra utazó sebességét, hisz tudtam, a második 3-ra nincs meg az eltervezett felkészülés, tehát csak a fejben erősnek maradni variáns maradt. A harmadik kör után meglepődtem: a 4:50-5:00-ös kiliátlag gyorsnak tünt, de jólesően poroszkáltam. Valahol motoszkált bennem a félsz, hogy mi lesz az utolsó 2 órában? S mikor az első óra után is élményszerűen jól éreztem magam – eldöntöttem: hagyom, hadd vigyenek a lábaim.
A frissitésre viszont nagyon figyeltem: az eltervezett forgatókönyv szerint mindent felettem-felittam. Sőt, 3 óra után plusszoltam néhány pohár kolával-vizzel.
A negyedik órában pedig bekövetkezett amire számitottam: kezdtem lassulni. Szerencsémre fejben hihetetlenül tiszta voltam: viszonyitási pontokat állitottam fel – igy konstatálhattam utólag, hogy Steve-vel azonos ritmust futottam a végén – no meg bátran belesétáltam 100-200m-et dinamikusan.
A népes mezőny is segitségemre volt: kevés volt a magányos szakasz, mindig volt valaki aki háta szimpatikusnak tűnt és volt is erőm tisztes távolságból fürkésznem néhány környit. Zahorán Ádám fotoriporterkedése-biztatása mindig felvillanyozott. Jó érzés volt hallani a visszaszámlálást, sprintet imitálni, s ledobni a ‘zsákocskát’. Jó Verseny volt!
65,41(2009) – tól 67,86-ig nincs nagy különbség. Hogy egy évvel ‘fiatalabb’ lettem, az tagadhatatlan… Ám Ispivel hamar kiszámoltuk: 60 évesen, - megtartva ezt a ‘fejlődési’ ütemet – már pályacsúcs közelébe kerülhetek J
Tehát a 2011-es Viszlátásra Veszprém!
U.I. Képekben: http://picasaweb.google.co.uk/csomortani.attila/Veszprem2010#