Ez is csak úgy indult, mint mostanában sokszor: nincs igazán kedvem menni, inkább csak _tudom_, hogy futni kellene. És hát ez nagy különbség, ugye. Ezúttal a futás mellett döntöttem.
Egy régebbi cipőmet vettem fel, mert a mostanság használatos még a táskámban pihent, miután délelőtt kirándultattam a munkahelyre. Nem öncélú kirándulás volt, azt hittem, onnan majd a szigetre tart az utunk. De nem volt igazán kedvem menni, így haza is hoztam a futócuccot úgy, ahogy volt.

Ott tartunk tehát, hogy néhány perccel este 6 után elindultam. És valami csoda történt, pontosabban talán időutazás. Úgy futottam, mint fénykoromban. No az sem tegnap volt, hanem mondjuk 3-4 éve, a nagy kihagyás előtt. Nem a tempó volt a lényeg - bár azt véltem érezni, hogy az sem lesz rossz -, hanem a mozgásnak az érzete. Ugyanolyan ruganyos és könnyed volt, mint akkor. Először meglepődtem. Aztán próbáltam a cipővel összefüggésbe hozni a jelenséget. Aztán gondoltam, majd lesz valahogy ezután is, de remélhetőleg inkább így, mint most.
A levegőben is volt valami, azt az első ljubljanai előestét idézte: kicsit hideg, kicsit párás, kicsit szürke - és ez teljesen megfelelt nekem. 

Kár lett volna kihagyni.

Jelentem, a tegnapi pihi zavartalanul lezajlott.
A mai futásom némi gyorsítás lett volna, de gondolkodtam már hétfőn is, hogy mi is legyen ezzel. Végül döntöttem: ma sem futok. Sokat segített a döntésben az a betegségkezdemény, ami néhány napja kerülget, valamint az is befolyásolt, hogy tegnap a szép új drága  cipőm annyira feltörte a sarkamat, hogy ma minden lépésemnél éreztem a rendellenességet. Várom a javulást minden téren, hajrá neocitran, hajrá neogranormon! :) 

Huszonhét fokban nem futunk bútorászos gatyában.
Huszonhét fokban nem futunk bútorászos gatyában.
Huszonhét fokban nem futunk bútorászos gatyában.
Huszonhét fokban nem futunk bútorászos gatyában.

Onnan jutott ez eszembe, hogy futottam délután, 27 fokban, hosszú, meleg bútorászos gatyában. Úgy emlékszem, nem volt jó nekem. Ezért is lett a tervezett két körből csak egy, meg azért is, mert fáradtak voltak a combjaim. Éreztem már egész nap, (sőt, szerintem a szombati tekerés az oka,) de reméltem, hogy majdcsak lesz valahogy, ha már ott vagyok a szigeten. És lett is: 24 percnél nagy holtpont, végül hősies küzdelemmel belesétálás nélkül egy kör, de onnan aztán egy tapodtat sem volt hajlandó futni a lábam.

A kérdés: kellene-e ilyenkor mégis továbbfutni (merugye hogy fejlődök így távolságban?) vagy esetleg már el sem kellett volna kezdeni, ha éreztem a fáradtságot? Vagy a híres "24 perc futás - 2 perc gyaloglás" módszert kellett volna alkalmaznom?

Mindenesetre holnap pihi, ez biztos. Szerdára viszont lenne már tennivaló...

Holnap futom a hosszút, amit ma kellett volna, mert ma a rövidet futottam, amit tegnap kellett volna és ami helyett tegnap tekertem és ettem.

A mai futás során két tanulság fogalmazódott meg bennem:
1. Nincs mit tenni, már csak ki  kell várni azt az időt.
2. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom.

Az ide vezető gondolatokat ebben a pillanatban sajnos nem áll módomban a nyilvánosság elé tárni, de higgyétek el, tényleg ez a tanulság.

Fél 11-re beszéltük meg a mai futást, gondoltam, addig jól kialszom majd magam. Csakhogy ahhoz időben kellett volna lefeküdni, ami ezúttal sem nem sikerült. Szóval reggel nem énekeltem örömódát, amikor ébresztett az óra. Az ég is sötétszürke volt, gondoltam, nem kéne most menni. Viszont futótárs telefonszámát nem tudtam, meg belegondoltam, hogy tanácsadóim mit szólnának, ha látnák, hogy szabotálom a reszocializációs projektet. Beláthatjuk hát könnyen, nem volt más választásom, minthogy megjelenjek a szigeten.

Az úton oda érdekes élményben lehetett részem. Már itthon megszédültem kicsit, de azt az alváshiányra fogtam. A metrón jött egy szédülésszerű állapot, társult hozzá még egy baloldali látótér-kiesés. Kismértékben megijedtem, amikor nem láttam a bal kezemet, pedig tudtam, hogy ott kapaszkodik nem túl távol a fejemtől. Ha bizonyos irányba néztem, fejnélküli embereket láttam, ha kicsit feljebb néztem, akkor meg testnélküli fejek közlekedtek mellettem. Tiszta szürrealizmus (ez egy idegen szó. reméljük, jól használom :) ). Vicces volt, csak közben féltem is, nehogy így maradjak. Ezen a ponton is majdnem visszafordultam, de fentebb említettek miatt nem tehettem, beláthatjuk könnyen.

Szép lassan visszanyertem a látóteremet, a szigetre már majdnem 100%-osan érkeztem. Vettem havi bérletet a MACba, tekintettel ugye a közelgő edzésonline nyereményjátékra.
A blogomat olvasók most jól járnak, mert eszxkszluzív információként elmondom, hogy minden szeptemberi bérlethez adnak ajándék reklámpólót, s ha abban fut az ember csütörtökönként vagy péntekenként, akkor további ajándékokat kaphat. No ezen is túlvagyunk, lassan kezdem unni ennek a bejegyzésnek az írását, ezért haladnék is tovább a történésekben.

Futótárssal megtaláltuk egymást, bemutatkoztunk, megbeszéltük a részleteket, azt' nyomtuk. Rögtön egy 6:40-es kilivel kezdtük, ami teljesen megfelelt az előzetes kiírásnak (6:07, esetleg lassabb tempó). Végigbeszélgettük a két kört, én ebből többnyire a befogadó részt vállaltam, futótárs nagyszerűen elszórakoztatott. Néha cseréltünk, s én szórakoztattam nagyszerűen. Reméljük.
Gyorsan eltelt így a két kör, csak jó, hogy nem maradtam otthon. A szédülés és az egyéb agyi mókák is eltűntek, már a futás kezdetére, szóval azzal sem volt gond.

Persze nem múlt el nyom nélkül a sok 'megpróbáltatás': hazaérésem után még egy fél újság elolvasását engedélyezte az agyam, aztán kikapcsolt(am). Három órát aludtam úgy, mintha fejbevágtak volna. De most már jó nekem.

Pihenőnap van, ilyenkor gondolkodhat az ember.
Azon tipródom, hogy legyen-e idén nagyhosszú, vagy menjek inkább a "felét de azt gyorsabban" projekt irányába.

 A nagyhosszú mellett szól az érzés maga, meg az, hogy arra már megérné megint kiutazni arra a jó helyre úgy az évfordulóm környékén. Ellene szól a talán rövid idő, ami addig van és a kevés idei kilométerem. A fele mellett szól az izgalmas edzésterv, amit találtam, és az, hogy valószínűleg kisebb mennyiségű edzéssel elérhető lenne. No meg persze az is, hogy ez a Nike eredmény nagyon ..ssza a csőrömet motiválttá tett a javításra. Ellene szól, hogy ennyiért nem utazom.

 Ezt a kérdést mondjuk még holnap délutánig el kellene döntenem, ettől függ, hogy milyen lesz az edzés. Ezentúl állítólag célirányosabbak lesznek a futásaim, bármi is legyen a cél. 

Na, még ilyet sem csináltam, hogy verseny utáni levezetés. Most azért került rá sor, mert egész nap bádogemberként léteztem az izomláz miatt, és úgy hallottam, mintha a mozgás segítene ezen. Jobban mondva inkább bádogzombi voltam, mert az 'alvásháztartásom' sincs rendben. Nem merek mostanában délután aludni, nehogy akkor éjszaka ne tudjak, így hát a tegnapi nagysikerű Nike-t sem aludtam ki. Ebben a 24 is "hibás", de nem baj, igazán megérte megtudni, hogy ki a fő gaz a szítíjúban.

Szóval nem volt tökéletes a komfortérzetem, így hát úgy gondoltam, egy életem, egy halálom, én ezt a levezetést kipróbálom. A Lost-ot még végigzombiztam, a Híradót is akartam, de akkor már nagyon kínlódtam az álmosságtól, így inkább addig indultam neki, amíg még nyitva voltak a szemeim.
Nehezítésként az egyik korábbi, némiképp rövid futócipőmet húztam a hólyagos lábaimra. A jó cipőm ugyanis még nem száradt ki teljesen.

Hát mondjuk azt, hogy futottam. Lépésenként fájt minden részem, még ott is, ahol nem az izom a legjellemzőbb összetevője a magamfajtáknak. Gondolom, hormonálisan. Ennek ellenére nem volt szenvedés a futás, mondhatni sőt. De azért vártam azt a pillanatot, amikor hipp-hopp elmúlik az izomláz.

Befejeztem, nyújtottam, zuhanyoztam, rájöttem, hogy bezárt a kajabót. Milyen jó, hogy nem zabálták fel fogyasztották el a csokis pattogatott kukimat, azzal legalább átvészelem az éjszakát.

Azt' most mintha már nem is fájna annyira a combizmom. Magic...