Ez is csak úgy indult, mint mostanában sokszor: nincs igazán kedvem menni, inkább csak _tudom_, hogy futni kellene. És hát ez nagy különbség, ugye. Ezúttal a futás mellett döntöttem.
Egy régebbi cipőmet vettem fel, mert a mostanság használatos még a táskámban pihent, miután délelőtt kirándultattam a munkahelyre. Nem öncélú kirándulás volt, azt hittem, onnan majd a szigetre tart az utunk. De nem volt igazán kedvem menni, így haza is hoztam a futócuccot úgy, ahogy volt.
Ott tartunk tehát, hogy néhány perccel este 6 után elindultam. És valami csoda történt, pontosabban talán időutazás. Úgy futottam, mint fénykoromban. No az sem tegnap volt, hanem mondjuk 3-4 éve, a nagy kihagyás előtt. Nem a tempó volt a lényeg - bár azt véltem érezni, hogy az sem lesz rossz -, hanem a mozgásnak az érzete. Ugyanolyan ruganyos és könnyed volt, mint akkor. Először meglepődtem. Aztán próbáltam a cipővel összefüggésbe hozni a jelenséget. Aztán gondoltam, majd lesz valahogy ezután is, de remélhetőleg inkább így, mint most.
A levegőben is volt valami, azt az első ljubljanai előestét idézte: kicsit hideg, kicsit párás, kicsit szürke - és ez teljesen megfelelt nekem.
Kár lett volna kihagyni.