Tavaly augusztusban Bodor Éva barátném felhívott, hogy menjek vele futni, ő már körbe tudja futni a háztömböt. Mondtam, hogy ki van zárva, én biztos nem tudok futni. Mondta, hogy ő kitalálta a módját: nagyon lassan kell futni, és akkor bírja az ember. Elmentem vele futni... Lassan futás ide, lassan futás oda, nem bírtam egy utcasarkot se végig futni. 84 kiló voltam, és 3 doboz cigit szívtam egy nap.

Kitaláltuk, hogy fussunk a szigeten. Először 1000 m-ig és vissza, többszöri belesétálással. Aztán 1500 m-ig és vissza. Aztán körbe, de 1000 m-eket sétálva. Aztán 2500-ig futottunk, aztán sétáltunk, megint futottunk. Aztán egyszer nem álltunk meg 2500-nál. Körbefutottuk! 53 perc alatt, de végig futómozgást imitáltunk! Egyszer egy gyerek mellett totyogtam éppen el, mire az odaszólt az anyukájának: milyen lassan fut a néni! És nekem még mosolyogni sem volt erőm, nemhogy visszaszólni neki: de futok! :) Közben egy léböjtkúra, 80 alá mentem! Rámjött a barna rongy, amit megvettem, de sose jött rám.

Bodore fejébe vette, hogy induljunk a Siófoki Maraton 7 km-es szakaszán. Én utálom a tömeget, a felfordulást, a zajt, a nyüzsit, és nem is voltam biztos benne, hogy le tudjuk futni, de láttam, hogy őt nagyon motíválja, hát ráálltam. Lefutottuk, kb. 1 óra alatt, majdnem utolsók lettünk, de nagyon boldogok, magunkhoz képest jól futottunk. Ez látszik a befutóképeken is, azóta is ezeket teszem ki az iwiwen, meg ilyen helyeken. Azért én egy kicsit szégyelltem magam, hogy utolsók lettünk. Engem feszélyezett. Évát nem zavarta, ő maradéktalanul boldog volt.

Még két léböjt, 68-69 kiló! Bementem a CésA-ba, és vettem szoknyát, meg felsőt, mert már minden leesett rólam. Felpróbáltam a 42-est, leesett, 40-est, leesett, 38-as kellett ! Eufóriában felhívtam barátném, hogy képzelje el, 38-as szoknya volt jó rám, mire ő: hol? Ja, a CésA-ban nekem is :) Az ugyanis német, és másképp számoznak. Na ilyen egy barátné...

Futottunk. Bodore elesett biciklivel, néhány hónapra kidőlt, nagyon fájt a térde. Én meg futottam tovább. Néha nem tudtam rávenni magam egyedül, hogy kimenjek. Nagyon hiányzott Éva. Közben Csonka barátném is nekibuzdult, hogy hallotta, hogy én futok, gondolom ez olyan abszurd volt neki, hogy úgy érezte, akkor már neki is musz. Úgy is maradt, most is fut, elmúlt a depressziója, azt mondja. Hurrá!

Csonka barátném is akart versenyen indulni, Bodore is, láttam, hogy én ezt már nem úszom meg. Viszont baromira idegesített, hogy izgulni kell a szintidő miatt, meg, hogy utolsók vagyunk mindig. Ezért elhatároztam, hogy végigcsinálunk egy edzéstervet, és csak úgy indulok idén a Siófoki félmaratonon. Közben elkezdett Bodore is megint futni velem. Kinéztük innen a félmaratoni edzésterv kezdőknek címűt, sé elkezdtük. Kicsit idegesített, hogy még a teljesen kezdő kategóriába se fértünk bele, a futási sebességünk alapján, de a teszthetet le tudtuk futni, viszonylag könnyen.

Ez egy elég durva és kegyetlen edzéstervnek bizonyult, legalábbis nekünk. Éva meg is erőltette a lábát, elkezdett megint fájni neki, megint nem futott velem. Nekem is fájt már mindenem, egy kicsit lazítottam is rajta, nem futottam annyiszor, ahányszor mondta a terv. Csak a keddi résztávozást és a vasárnapi hosszúfutásokat tartottam be szigorúan, a többi napon, ha nagyon fáradt voltam, vagy nagyon fájt a lábam, nem mentem. Néha elmentünk a Csonkával vasárnaponként a Hármashatárhegyre, az nagyon jó volt, kutyák néha elvesztek, várni kellett, de nagyon élveztem, sokkal jobb, mint körözni a szigeten. Gyönyörű az erdő ősszel. A sziget is szép, mindig hálás vagyok érte, hogy van, és nem a városban, aszfalton kell futni, a Duna csillog, a madarak halásznak benne, van egy fajta madár, ami iszonyú hosszan lebukik, mindig izgulok, hogy mikor jön már fel. Amikor meg lebeg a vízen, úgy néz ki, mint Nessie a képeken, csak egy nyak látszik. 

Első 13 km, első 16 km... ment, megyegetett. Csak gyorsulni nem gyorsultam, az istennek se.

Coca cola női futás, 10 km, Csonkával. Mindketten kifutottuk a belünket, nagyon jó eredményeink lettek, én 1:10 perc alatt futottam, az magamhoz képest nagyon jó. Ez finom volt. Hihetetlen jó érzés, amikor az ember jobbat fut, mint amire előtte képes volt!

Egyszercsak szólt a Csonka, hogy talált egy monoton maraton nevű izét, nagyon jól hangzik, mindketten némi autista beütéssel élünk, pont nekünk való, 3 km-es köröket kell tenni, 7-szer. Én már nagyon fáradt voltam az edzésektől, és útáltam lemenni Siófokra, hát úgy gondoltam, ezzel megúszom, és túl leszek a félmaratonon, nem kell majd Siófokra menni. Elmentünk. Gyönyörű idő volt, fantasztikus kellemes erdő, tábortűz, tea, csokik, laza emberek, ki futott, ki gyalogolt, tettük a köröket. Minden körben volt 90 m szint. Két emelkedő volt benne, egy durva mindjárt az elején és egy sunyi hosszabb a végén. Közben a lejtőkön sem lehetett rongyolni, mert köves, egyenetlen volt a talaj. Hogy, hogy nem, egyszercsak már az 5. kört kezdtük. Akkor kezdtem visszaszámlálni: még 6 szívás, még 5... A félúton ülő pecsételőknek mondtam, hogy lassan pecsételjenek, de sajnos álltak mögöttünk, és gyorsan pecsételtek. A 6. körben még felfutottam az emelkedőt, de már nagyon nehezen. Aztán a 7. körben már gyalogoltam felfelé, és megfogadtam, hogy soha többet gyalog egy lépést se teszek, ha egyszer túl leszek ezen. Az már nagyon nem hiányzott. Csonka ott is hagyott, mert már ő is fáradt, és nem tudott olyan lassan menni, mint én. De beértem! 3:08 alatt. Életem első 21 km-e.

Aztán napokig gondolkoztam. Ez az eredmény szintes futáson lett, nem tudom átfordítani síkra. Nem tudom, hogy le tudom-e futni a 21 km-t két és fél óra alatt. Muszáj elmennem Siófokra.

Előtte való héten elkapott egy vírus, pénteken még lázas voltam. Kalapkúra, neocitrán, és szombaton már nem voltam lázas, úgy döntöttem, hogy megyek: annyit dolgoztam érte, nem hagyhatom ki. Rossz döntés volt. Vasárnap lementünk vonattal Csonkával, a gyerekeim lekésték a vonatot, jöttek a következővel, ptt hagytam nekik a jegyet a pénztárban, szóval izgalmas volt, de végül mindenki ott volt. Stella (nagyobbik fiam, Bence barátnője) megerőletette a lábát a keddi futásban, nagyon fájt neki, nem tudott indulni, Bence indult, Bálint, a kisebbik fiam meg drukkolt nekünk. Esett a hó, hideg volt, latyak volt, és én éreztem, hogy jártányi erőm sincs. Elindultunk, 1 km után mondtam a Csonkának, hogy lassítanom kell, nem bírom. Kiértünk a Balatonpartra, a szél a Balaton felől belefújt az arcunkba valami jeges tüskéket, a lábunk tiszta víz lett attól a latyaktól, amit tapostunk, szóval últra szívás volt. Csonka elfutott, mert nem bírt annyira lassan menni, mint én. Egyre kevesebb erőm volt, nagy nehezen megvolt az első kör, szintidőn belül, nem zártak ki. Aztán megint a Balaton part. Na onnan, hogy mért mentem tovább, nem tudom. Egyre lassultam. Volt majdnem 9 perces kilóméter is. Minden lépésért megküzdöttem. Sorra hagytak le, végül utolsó lettem, jött mögöttem a zárómotor. Nagyon rossz érzés volt, de főleg azt érezni, hogy nem bírom, nincs erőm, nem tudom... Valahogy bevonszoltam magam, még mosolyogtam is a bemondónak. Aztán szerettem volna sírni, de még azt se tudtam. 2:45. Valahogy magamhoz tértem egy idő után, meglettek a gyerekek is, Bence 1:45 alatt futotta, úgy, hogy egyszer rosszul vette a levegőt, és nagyon fájt az oldala, egy negyedórát csak vánszorgott. Nagyon büszke vagyok rá.

Hazajöttem, és láttam, hogy fent se vagyok a honlapon. Mintha semmit sem csináltam volna. Pedig majdnem 3 órát szenvedtem... Ez mellbevágott, addig azt gondoltam, hogy  jó, jó, nem két és fél óra volt, de betegen, hóban, szélben. Legalább írták volna ki, hogy kizártak, de lefutottam. Nagyon elkeseredtem.

Egy hét után kimerészkedtem megint a szigetre. Féltem rálépni a rekortánra, de egy lépés, kettő, aztán futottam megint... Már bodore is lejott egyszer, holnap megint futunk együtt :)

Közben Hegyi Éva barátném is bejelentkezett, hogy futna ő is. Futunk.

Még egy léböjt, közben visszajött 4 kiló, úgyhogy 70-ről kezdtem, 65.5 félnél állt meg.

Tehát az évi zárás: 18 kiló minusz, két félmaraton. Ennyi.