Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 898 258 km-t sportoltatok
12 óra a vízben

Beszámoló a zalaegerszegi 12 órás úszásról

kardosdr | 2010-12-03 23:35:59 | 14 hozzászólás

Kedves Edzésonline-os Sporttársak!

Néhány héttel ezelőtt megígértem eftominak, hogy ha túlélem a zalaegerszegi 12 órás éjszakai úszást, akkor írok róla egy kis beszámolót. Vasárnap reggel 8 órakor ért véget a küzdelem, most már úgy érzem tudok róla beszélni  J

Hogyan is indult az egész?

2009. december 26-án egy barátommal elmentünk a Sportmax-ba edzeni egyet. Karácsonykor csak a legmegszállottabbak mennek le úszni, ezért szinte meg se lepődtem, hogy ott találtam Füzi „Medve” Lacit, a nyári nyílt vízi úszóversenyek egyik állandó résztvevőjét, és sokszor dobogós helyezettjét. Edzés után a melegvízben beszélgettünk, és megtudtam, hogy ő már kipróbálta magát ultraúszásban is. Ahogy mesélt a zalaegerszegi úszásról, elhatároztam, hogy következő évben én is nekivágok. Az előző (2009-2010-es) szezonom az ironman-ről szólt, de a készülés során már eldöntöttem, hogy ősztől az úszásra koncentrálok, és belekóstolok én is a 12 órás versenybe.

Augusztusban Nagyatádon ironman lettem, most pedig túl vagyok a 12 órás úszáson, tehát 4 hónapon belül 2 extrém versenyt teljesítettem. (A továbbiakban megpróbálom majd valamennyire össze is hasonlítani a kettőt.) Az Edzésonline tagok között tudom, hogy sok az ironman, ultrafutó, kerékpáros stb., de az ultraúszás úgy érzem nem egy annyira népszerű sport. Pl. most Zalaegerszegen csupán 6-an indultunk egyéniben, és a Balatont is többen futották eddig körbe, mint ahányan hosszában átúszták…   

A tervem az volt, hogy elindulok Zalaegerszegen, végig élvezni fogom az úszást, megyek egy óriási eredményt, majd írok egy beszámolót, amivel mindenkinek meghozom a kedvét a medencés ultraúszáshoz. Hát ezek közül nem minden jött össze J   Elindultam, és úsztam egy sokak szemében nagy eredményt (40km), amire persze én is büszke vagyok. Sajnos azonban nem tudtam végig élvezni a versenyt, és ha őszintén leírom az élményeimet, nem biztos hogy sokaknak csinálok kedvet a jövő évi induláshoz. De elvenni se szeretném a kedvét senkinek, inkább azt próbálom elmondani, mire számíthatnak azok, akik terveznek egyszer részt venni ezen az eseményen – ha véletlenül van ilyen az olvasók közt…  J

Mielőtt nekikezdenék a beszámolónak, el kell mondanom, hogy a szervezés teljesen rendben volt! Minden negatívum amit említeni fogok, a rendezvény jellegéből adódik, és nem a szervezők hibája! (Inkább az enyém, hiszen én kerestem a „bajt”  J

A versenyt egy pici, lelátó nélküli uszodában rendezik, 5 pályás 25-ös medencében. Az ablakon kinézve korom sötétség látszik… Zene nincs, a szurkolótábort is csak azok alkotják, akik a csapatversenyben később vízbe ugranak. Tehát aki pl. a dunaújvárosi 24 órás úszás hangulatához van hozzászokva, annak fel kell készülnie arra is, hogy ez egy „csendesebb” rendezvény.

Este 8-kor rajtol a mezőny. Előzőleg azt hittem, semmi gondot nem fog okozni az, hogy éjszaka úszunk. „A vízben csak nem fogok elaludni!”- mondtam magabiztosan mindenkinek. Ez is tévedés volt! Már 2-3 óra után volt egy olyan érzésem, hogy ha kifeküdnék a medence partjára, akár el is tudnék aludni. De talán ez a legkisebb probléma egy ilyen versenyen, az álmosság legyőzése. Az idő múlásával pedig egyéb különféle nehézségek érkeznek helyette.  Az álmosságot talán csak úgy lehetne elkerülni, ha már a délutánt Zalaegerszegen töltenénk egy jó nagy alvással, legtöbben viszont késő délután autóznak a helyszínre, és rajt előtt már csak egy gyors vacsorára marad idejük…

A kezdőiram:

A tervem az volt, hogy lendületesen kezdek, de semmiképp nem erőltetek magamra olyan iramot, ami már kényelmetlen, vagy esetleg hipoxiás. Nem akartam lassan kezdeni, mert szerintem nem mindegy, hogy az ember honnan kezd el gyengülni az órák múlásával. Ezenkívül az a tapasztalatom (úszásban és futásban egyaránt), hogy a nagy eredményhez (egyéni csúcshoz) mindig bátran kell kezdeni. Természetesen nem ész nélkül! Többek szerint én szombat este „állat módon bekezdtem”, de belül nem ez volt az érzésem, és a magamhoz képesti gyors kezdőiramban annak is szerepe volt, hogy nagyon rápihentem a versenyre, és a nyújtást is komolyabban vettem. Hogy mi lett volna a végeredmény, ha lassabban kezdek, az már soha nem derül ki. Konkrétan 1:30-on belüli százakkal kezdtem, és ezt kb. az első órában tartottam is.

A folytatás:

A kezdősebességem elkezdett csökkenni, de a 10km-es részidőmmel még elégedett voltam (2:33 körül volt). Két problémám volt: az egyik pszichés. A hátralévő rengeteg óra, és hatalmas táv óriási lélektani teher. Nem tudtam mi vár rám 4-5 óra után, az ismeretlenbe úsztam, és ettől nem nagyon tudtam élvezni a mozgást. A másik problémám az volt, hogy nem éreztem éhséget, pedig tudtam, hogy edzésen már sokkal hamarabb rámtör az éhség, és gond nélkül megeszem 1-2 banánt vagy csokit. Azt hiszem ez utóbbi főleg az én személyes problémám, ismerős volt már az ironman-ről is, ezért erről felesleges is többet írnom. A többi egyéni indulónak úgy tudom nem volt gondja a táplálkozással, szóval akinek ilyen téren vannak kérdései, inkább hozzájuk forduljon.  Az én táplálkozásomról annyit, hogy 4 óra elteltével tudtam utoljára enni, az utolsó 8 órában gondolni sem tudtam rá, és kajálás nélkül úsztam a végéig. Tehát a szervezet ilyenre is képes  J

Éjfél körül (4 óra úszás után) kimásztam a medencéből, ettem két banánt, kaptam egy kis bíztatást „Medve” barátomtól, majd visszaugrottam folytatni a versenyt, picivel több mint 15 km-től. Éreztem, hogy már nem tudom tartani az addigi frekvenciámat, egyre lassult a mozgásom, a tempószámom persze lecsökkent, de az iram is sokkal lassabbá vált. A hátralévő idő pedig még mindig nagyon hosszú, végeláthatatlan volt. Itt már megfordult a fejemben, hogy én nem is biztos hogy végigcsinálom ezt a versenyt. Ilyen gondolataim voltak: „Már leúsztam 15 kilit, jó kis edzés volt, de most kiszállok és lefekszem aludni…”  vagy „Elég volt ennyi, feladom és végleg visszavonulok az úszástól” . Szerencsére nem így történt. Az új, lassú iramom már nem esett annyira rosszul, és rájöttem, hogy ebben a tempóban még valószínű sokáig el tudok evickélni. Elhatároztam, hogy 25 km-ig semmiképp nem adom fel. Amióta tudom, hogy létezik ilyen versenyszám hosszútávúszásban, hogy 25km, azóta kiváncsi voltam arra, hogy nekem vajon mennyi időbe telne…

Néztem az órámat, és láttam, hogy lassan eljön a félidő, a 6 óra. Ez picit feldobott, nálam általában minden versenyen komoly lélektani határ a féltáv, onnantól mindig sokkal felszabadultabban versenyzem. Még jobban feldobott az, amikor kerek 6 óra elteltével bemondta a számlálóm, hogy pont 22km-nél járok. Ekkor gyors fejszámolással rájöttem, hogy ha innentől 2 perces százakkal úszom végig, akkor megvan a 40 km-es álomhatár! A 2 perces százak pedig csak meglesznek, abba talán még egy kis hátúszás is belefér! Ekkor ismét úgy éreztem, hogy végig tudom csinálni.

Nem sokkal később eljött a nevezetes 25 km, az időm pedig 6:54:20, még pont 1:40-en belüli százas átlag. A világklasszisok 5:10 körül úsznak nyílt vízen, de én már annak örülök, hogy 6-ossal kezdődik az időm. Ennél a kerek számnál újra megfordult a fejemben, hogy itt akár be is fejezhetnénk… Azzal sikerült bemotiválnom magam, hogy már csak 15km, azaz 3 db. 5km van hátra. Az nem is sokkal több, mint az utolsó hosszú edzésem, ahol 2 db. 5000-et úsztam…  A felén már bőven túlvagyunk… Menni kell tovább!

Itt már nagyon lassú voltam, bőven másfél órán kívüli 5 km-eket úsztam, és sajnos már arra se volt elég a mozgásom, hogy melegen tartsam magam, folyamatosan fáztam egy picit. Természetesen ez még elviselhető volt, és úgy érzem a teljesítményemen sem rontott. A táplálkozás továbbra sem jött szóba, itt már beletörődtem, hogy kaja nélkül nyomom végig a maradék néhány órát. Amin csodálkoztam, hogy a folyadékigényem is minimális volt, és a többi indulótól is ugyanezt hallottam verseny után. Az egész 12 óra alatt szerintem max. 1 litert ihattam! Ez egy jelentős különbség az ironman-hez képest, ahol a legnagyobb probléma a kiszáradás, a folyadékhiány, és legtöbbeknek ilyen okból kell feladniuk a küzdelmet. Nagyatádon viszont nem fázik az ember J

Szép lassan eljutottam a 30km-es álomhatárhoz, és mint minden kerek számnál itt is elgondolkodtam a kiszálláson, de végül úgy döntöttem, hogy mivel továbbra is 2 percen belüli százakat úszom (nem sokkal, de belül voltam), és a „szenvedéseim” még mindig elviselhetőek, folytatom a versenyt. Lassan telt az idő, de valahogy elérkezett a 35km is, és kezdtem elhinni, hogy tényleg meglehet a „bűvös” 40 km! Az utolsó órában már azt is láttam, hogy a lefújás előtt legalább 10 perccel el fogok érkezni a 40 kilihez. Az utolsó 500 métert már egész felszabadultan úsztam, és végül 11 óra 45 percnyi úszás után megkönnyebbülten nyúltam be, hogy megkérdezzem a számlálót, biztosan megvan-e a 40000m. Azt mondta megvan, én pedig letéptem a sapkát, kimásztam a hideg vízből, és pár másodperc múlva már a meleg zuhany alatt álltam. Semmi nem motivált abban, hogy végigússzam az utolsó negyed órát. Lehetett volna belőle 40.7-40.8 km, de Orosz Gyuri 41 km feletti rekordjától úgy is elmaradtam volna, a 40-es álomhatárt pedig teljesítettem, és a versenyen már behozhatatlan előnnyel vezettem.

Ezúttal is szeretnék gratulálni a többi indulónak, ők közben talán többször álltak meg, mint én, de az utolsó pillanatig úsztak, én pedig a zuhany alól hallgattam a verseny végét jelző visszaszámlálást. Mindenki nagyot küzdött, és óriási távot tett meg! Az egyéni teljesítők közül a végül 2. helyezett Molnár Mátéval (az Edzésonline-on „Necromedve”) sikerült pár szót váltanom a végén. Megtudtam, hogy 2 éve, gyakorlatilag a semmiből kezdett el úszni. Neki külön gratulálok, hogy ennyi idő után máris bevállalt egy ilyen extrém kihívást, és majdnem 37 km-ig jutott! Érdemes megnézni az edzésnaplóját, ő is beszámol a verseny részleteiről!

Egy kis összehasonlítás az ironman-nel:

Számomra ez a két verseny szinte pont ugyanannyi ideig tartott, Nagyatádon 11:35-öt mentem, Zalaegerszegen pedig –amint már írtam- 11:45-nél szálltam ki a vízből. Mégis teljesen más volt a kettő. Nem is annyira fizikálisan, mint lelkileg. Ez a 12 órás faltól falig úszkálás után teljesen átértékelődött bennem a hosszútávú triatlon emléke. Kis túlzással azt mondhatom, hogy az ironman ehhez képest egy vidám kis kerékpártúra volt egy szép napsütéses nyári napon, a végén egy kis kocogással a bikiniben szurkoló lányok előtt. Nehéz pillanataim persze Nagyatádon is voltak, de a feladás gondolatával komolyabban egyszer sem foglalkoztam. Ebben talán benne van az is, hogy az ember számára óriási motiváció az „ironman” mint titulus megszerzése, amire azután egy életen át büszke lehet. Ki kéne találni valami jól hangzó címet azoknak is, akik egy ilyen ultraúszó versenyt teljesítenek…   Egy ismerősöm, aki szintén idén csinálta meg élete első vasember versenyét, mosolyogva mondta utána, hogy az egészet élvezte. Én ezt nehezen tudom elképzelni, de az biztos, hogy számára az ironman után szinte csak a pozitív élmények maradtak meg, és évek múlva ezekre fog emlékezni. Ha megkérdeznénk azokat, akik a 12 órás úszást valaha végigcsinálták, hogy mire emlékeznek, valószínűleg nem csak a pozitív emlékek, hanem a holtpontok, a feladással kapcsolatos gondolatok, és egyéb kellemetlenségek is előjönnének.

Azt hiszem, a leglényegesebb, ami miatt végül nem adtam fel a versenyt, az volt, hogy közben rájöttem: ez a sok óra most nem az élvezetről szól, nem is az iramúszásról, nem is a szurkolókról, és nem is titulusok megszerzéséről. Ez a 12 óra utólag fog boldogságot okozni, ha végig tudom csinálni! Idéznék egyet Füzi Laci 2008-as beszámolójából: „Egy felkészült úszó számára is legfeljebb a táv első felére, de inkább harmadára korlátozódik a mozgás szeretetének érzése, eddig tarthat az a szakasz, amíg élményként jelentkezik a sebesség, a dinamika, a teljesítmény. A fél nap további, nagyobbik része azonban csak közvetetten szól az úszásról, valójában a lelkierő minden korábbi határnál távolabbra mutató próbája.”  Ez a két mondat már verseny előtt is nagyon tetszett nekem, hétvége óta pedig már én is tapasztalatból tudom, hogy mennyire igaza volt Lacinak!

A nehéz pillanatokban, amikor a verseny feladásán gondolkodtam, mindig 2 választásom volt:

1.: Kiszállok, lefekszem aludni, és elismerem, hogy az ultraúszás túl kemény sportág számomra, maradok inkább a jól megszokott Balaton-átúszásoknál.

2.: Folytatom az úszást, és még néhány óráig elviselem az egyébként teljes mértékben elviselhető kellemetlenségeket, mint pl. az unalom, fáradtság, álmosság, hideg víz, a combom kidörzsölődése, enyhe lábfájdalom a fordulóknál, enyhe csuklófájdalom, és ehhez hasonló apróságok. Egyik sem indokolta volna, hogy sürgősen fel kelljen adnom a küzdelmet! Ezenkívül ilyenkor az embernek mindig figyelmeztetnie kell magát, hogy a céltól, amit mondjuk 1 éve tűzött ki sajátmaga számára, már csak néhány óra választja el! Mi az a néhány óra az 1 évhez képest?!

Néhány tanács azoknak, akik tervezik az indulást, vagy esetleg már készülnek is életük első 12 órás úszására:

  • Szerintem egy ilyen hosszú versenyt érdemes fecskében úszni. Én most térdig érő (biciklis) gatyában versenyeztem, és csúnyán kidörzsölte a combomat. Lehet hogy magával a gatyával volt a gond, és másoknál ilyen nem fordulna elő, de talán a fecskével kockáztat legkevesebbet az ember. A kidörzsölődés természetesen a legkisebb problémáim közé tartozott, és csak a verseny töredéke alatt éreztem, de a seb még mindig látszik. Lányok esetében a fecske megfelelője azt hiszem a hagyományos úszódressz, ami azért is jó, mert több látszik a lányok testéből, és ezzel is lelkesítik a férfi indulókat J
  • A rajtkő mellé egy zacskóba vagy dobozba ki kell készíteni rengeteg „sportkaját”, zselét, energiaszeletet, banánt stb., mert normál esetben az ember megéhezik 1-2 óra úszás után. A folyadékigény viszont –ahogy ezt többen is tapasztalták most hétvégén- minimális. Ez persze változhat a víz hőmérsékletétől függően!
  • Legyen a parton olyan frissítő, ami kálciumot, és főleg magnéziumot tartalmaz! Ez a 2 ion számos formában beszerezhető (pezsgőtabletta, ampulla, tabletta stb.). 12 órát lehet úszni görcs nélkül, ez most kiderült számomra. De még így is nagyon fontos a tudat, hogy ha mégis előfordulna, akkor ott van a parton az „életmentő” magnézium!
  • Úszásnem: A pályámon úszó egyéni indulókat a vége felé sokszor láttam háton úszni. Én magam is úgy terveztem, hogy majd „belehátazok”, ha nem esik jól a gyors. Végül egyetlen hosszt úsztam csak háton, mivel semmi megkönnyebbülést nem okozott a gyorsúszáshoz képest. Legalábbis ahhoz a nagyon lassú, csúsztatásos, pihenős gyorshoz képest, amit a vége felé tudtam produkálni. Persze lehet, hogy ha valakinek nagyon jó hátúszó technikája van, akkor ilyen helyzetben akár gyorsabb is tud lenni háton, ezért nem merem levonni azt a következtetést, hogy a 12 órát gyorsban kell végigúszni. Ez csak az én személyes tapasztalatom.
  • Utolsó, legfontosabb tanácsom: Ne úgy álljunk neki, hogy ez egy vidám, hangulatos örömúszás, ahol 12 óra élvezet vár ránk! Ez egy hosszú, kemény, sokszor nyomasztó és reménytelennek tűnő küzdelem, amelyre azonban utólag nagyon büszkék leszünk! A sok elismerés és gratuláció hallatán pedig azt fogjuk mondani magunkban: „MEGÉRTE!”