Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 42 162 024 km-t sportoltatok
ultrázás

Sárvári 24

VéZsé | 2012-04-30 18:29:45 | 20 hozzászólás

Sárvári  24órás futás.

A tavalyi versenyemet feladtam, így meg volt a kellő motiváció, hogy visszatérjek és nemes bosszút álljak magamon. J A reális cél, amit Attilával kitűztünk, a 200-220 kili. Ez így leírva elég egyszerűnek tűnik, már csak meg kellett valósítanunk. Az edzéseimet ennek megfelelően írta meg Attila, és hónapról hónapra egyre erősebbnek éreztem magam. Jól mentek a futások és a sérülések is elkerültek. Minden adott volt egy jó versenyhez, de én mégis egy kicsit szorongva vártam a hétvégét.

Négyfős csapatunk - Kinga, Attila, Toncso és én (Sajnos Laciék csak szombat reggel érkeztek) - hamar leérkezett Sárvárra. A bázis elfoglalása után a tésztapartin már nagyon sok ismerőssel és baráttal találkoztunk, beszélgettünk. Hamar eltelt a délután és korán az ágyamba találtam magam, ahol volt időm átgondolni a holnapi versenyt, mert az alvás elkerült. A reggeli teendők után hamar a versenypálya szélén voltam a bázis autónál. Szerencsére Pecsenyéék voltak a „szomszédaink”, és tudtam, hogy számíthatok rájuk, ha mi valamit elfelejtettünk volna. (A CG-t köszi, nekünk is volt, csak elfogyott.J) Megérkeztek  Vikiék  is, úgyhogy a csapat teljes létszámmal várta a feladatot, illetve majdnem, hisz Laci bébiszitterkedett, míg Viki futott. Rengeteg hülyeség kavargott a fejemben, de tudtam, hogy el kell engedjem a Mi lesz, ha… típusú  gondolatokat, és csak a futásra kell, hogy  koncentráljak. A futásra, amit imádok, de tudom, hogy lesznek majd holtpontok, amit majd le kell győzni valahogy. Most Attila is segített a nyugalmával, tudta, tudtuk, hogy amit elterveztünk edzésmunkát, megvalósítottuk, így hát nagy baj már nem lehet.

Sokan voltunk a rajtnál és jó pár körbe telt míg „eloszlott” a tömeg. Nehezen találtam a ritmust, próbáltam lazán könnyedén, de nem igazán ment. Az első órák eseménytelenül teltek, a napsütés kegyetlen volt, és az idő csak vánszorgott. Én szeretem a napsütést. Egyszer, amikor egy hosszút futottam a balatoni bicikli úton a legnagyobb kánikulában, megállított egy rendőrautó és szólt a rendőr, hogy ezt azonnal hagyjam abba, és amikor mondtam neki, hogy – de hát én ultrafutó vagyok és az ubés pólómat mutattam neki, akkor rászólt a társa, hogy hagyjon, az ultrafutók nem normálisak.J Szóval szeretem a napsütést, de ez még nekem is sok volt. Lassan teltek az órák, de a kilik szépen gyűltek, a tempóm is megfelelő volt. Gyakorlatilag 11 óráig eseménytelenül teltek a percek. Persze voltak szép pillanatok, pl. Vikivel egy pár kör közös futi, és voltak rossz pillanatok is: Pecsenye izomgörcse az aszfalton, persze csak színészkedett a primadonna. J Azért rám hoztad a frászt Barátom, ne csinálj ilyet többet!! Hát igen, ez az ultrák világa. A gyomrod, az izmaid, a térded, a bokád, a fejed, mind azt üvöltik, hogy hagyd abba a futást, és Te mégis mész tovább. Knight kérdezte tőlem, amikor már hajnal felé nem nagyon ment a futás nekünk, hogy mi a francért jövünk el újra és újra ultrafutó versenyekre, és miért tesszük „tönkre” magunkat újra és újra. Hirtelen sok okosat nem tudván mondani, csak annyit mondtam neki – Biztos hamar felejtünk…J. Nekem is elkezdtek üvöltözni a „hangok”. Először a gyomrom. Ezt egy laza hányással tudtam még kezelni, aztán az izmaim vacakoltak. Ezt Attila tudta kezelni. Aztán olyasmi történt, amit már csak fent a szobában tudtam kezelni egy átöltözéssel. J Igen, ekkor jött a mélypont. A tízenkétórások már két órája abbahagyták a versenyüket, és én mindenkinek gratuláltam , ismerősöknek és ismeretleneknek egyaránt. Vikinek külön is, mert nagyon szép eredményt ért el még így is, hogy a futást most sok minden, de egy Valaki biztos, hogy beelőzi J.

Szóval a mélypont. Felmentem a szobába, mert fel kellett mennem.J És, ha már ott voltam, felvettem éjszakára egy hosszú alsót, és lehuppantam arra az ágyra, amiben az előző éjszaka szinte semmit nem aludtam.  Ekkor rám zuhant a fáradtság. Semmi másra nem vágytam, csak lefeküdni és aludni egy kicsit. S ekkor beugrott a tavalyi verseny. Minden ugyanaz, minden ugyanolyan. Idén is feladom, soha többet nem futok 24órásat. Nem megy ez nekem, majd futok a magam kedvéért, nem kell edzésterv, nem kell felkészülés, nem kell semmi. Aztán hirtelen Attiláékra gondoltam. Ott várnak a bázisnál. Ők még hisznek bennem. Ők még bíznak bennem. Ők még nem tudják, hogy én már döntöttem: FELADOM. Lemegyek és közlöm a döntésemet. Lemegyek és közlöm Attilával, hogy kár volt rám fecsérelnie a drága idejét. Kár volt szombat délelőttönként a szigeten stopperrel mérni a köridőimet. Feleslegesen mentünk fel a Pilisbe, a Budai hegyekbe Hilles edzéseket végezni. Hát igen minden ugyanaz, minden ugyanolyan, és valaki mindig ugyanaz és mindig ugyanolyan. VESZTES.

Gondolkozz!! Biztos hogy minden ugyan az!? Nem, tavaly a lábaim szétgörcsöltek, nem tudtam rájuk állni. Most mi a helyzet? Fájnak, de fájtak ennél már jobban is, és talán egy cipőcsere jót tehet. Próbáljuk meg, egész jó. Biztos minden ugyan olyan!? Nem, most itt vannak Attiláék és segítenek, hogy elérjem a célom. Na, most lemész és beszélsz Attilával. Ő majd megmondja neked, hogy mit csinálj. Ő biztos tudja a választ. Tudta. Sok mindent mondott, de én sok mindent nem hittem el Neki. Az, amit mondott, egyszerűen nem lehet igaz. Aztán mondott mást is. Menjek, nem kell futni, csak tempósan menjek. Hát menni még tudok, gondoltam magamban, de ekkor még tíz óra volt hátra a versenyből, és az még nem kevés J. A „séta” közben volt időm gondolkodni J. Tizenkét óra alatt futottam 120 kilit, ami nem rossz. Vajon mennyit tudok még összesétálni hozzá J!? Mondjuk, ha 6 kili menne óránként, akkor már 180 kili összejönne, ami messze van ugyan az egyéni csúcsomtól (192 kili), de hát nem voltak ideálisak a körülmények, és legalább nem adtam fel. 6 kili óránként, vicc. Azért kicsit fussunk is, mondjuk a kör felét. Jó, megy ez. Na, most egy teljes kört. Ez is megy J . Na! Akkor fussunk! Megy ez!! 187 kör. Ennyi volt a tavalyelőtti versenyen elért eredményem, és a 130-dik, 140-dik körnél még beláthatatlan távolságra van az ember tőle. Ezért mindig csak a következő körre koncentráltam, és megpróbáltam nem gondolkozni. Mentem, csináltam, de sajnos a frissítésem csak 12 óráig szuperál. Addig viszonylag „gondtalanul” tudok futni, de utána összeomlik a rendszer. Küszködtem, illetve küszködtünk Attilával, és hiába próbáltunk ki mindent, ami eddig bevált, most semmi sem segített. A napszúrás számlájára írom ezt is.

Közben gyűltek a kilik rendesen, szépen, egyesével. J Amikor elértem egykori önmagamat, új célt kellett kitűznöm magam elé, és eszembe jutott, hogy a csapatból Viki elvette tőlem a 12 órás csúcsomat, és most Ő tartja. J Itt az új cél, meg kell próbálni utolérni a „virtuálisvikit” J, hiszen 24 órán Ő a csúcstartó. Nem lesz könnyű, de „ezekkel” az ultrafutó csajokkal soha nem egyszerű, túl kemények. J Azért csak sikerült, és a végén maradt még egy kicsi időm, hogy Attilának is a kedvében járjak. A versenyből még volt hátra egy kis idő, és Attila mondta, hogy még két-három kör belefér. Négy lett belőle. J Összesen 206 kör, 211.742 kili.

Amíg vártam, hogy lemérjék a tört körömet, eszembe jutott, mit mondott Attila nekem a verseny 14-dik órájában:

-        Ha most a pályán maradsz, és végig mész, dobogós lehetsz.

-        Persze, egy korosztályos dobogóról álmodoztam. - válaszoltam.

-        Nem. Én az ABSZOLÚT KATEGÓRIÁRÓL BESZÉLEK.

-        Micsoda? Egy VESZTES a dobogón? Az nem lehet igaz. –mondtam.

-        Miről beszélsz? - nézett rám értetlenül - Te nem vagy vesztes! Na fussál! J

Aztán megjelent Attila is, és remélem kiolvasta a könnyeimből, amit nem tudtam elmondani neki: mennyire örülök, hogy lehetővé tette, hogy a 24 órás Országos Bajnokságon Mazur Bélával és Kónya Ákossal állhattam egy dobogón.