BB70, Pálihálásnál: „Piros 85? Neeem”

BB70 után másnap: „Mégis lehet, hogy menni kéne a Pirosra?”

Metnet: „A Kárpát-medence felett anticiklon kiépülése várható, száraz levegő érkezik....” lehetett olvasni, tehát minden adott egy hamisítatlan őszi túrához.

Okt. 28 péntek: Horribile dictu! A szombat reggel 6 órás rajthoz nincs HÉV, hanem pótló buszok. Mivel Újpalotáról több átszállásos a történet a Római-fürdőhöz, és kapkodni sem akarok, 3-kor kell kelni.

Okt. 29 szombat hajnal: 

Nagy szerencsénk, hogy éjjel befelhősödtünk, és ettől 9 fokra melegedett az idő, ami nagyon jó, mert kicsi lesz a napi hőingadozás, nem kell sokat öltözködni. Eldöntö, hogy nem viszem az RP polárt, hanem sok technikai aláöltözőt inkább és a mellényt. 3 rtg technika rajtam, 1+1 az éjszakaiszakaszra, majd hazaútra.

HÉV pótló busz, szorványosan túrázók, és egy rendező pontőr. Itt van Béla bácsi is a maga 77 évével, természetesen a hosszú távon.

Kényelmes ejtőzés, reggelizés, ivás a rajtban, elsőként prólom ki a frissen kiszállított toitoi-t, aztán még várok pár percet 6:00-ig, micel azt írattam a lapomra rajtidóként. Előtte persze nem kevesen már  5:50-kor elindulnak, lelkük rajta, remélhetőleg nem ezen a 10 percen múlik majd nekik.

Római  fürdő – Tölgyikrek:

Úgy indulok el, hogy az emberek javát magam elé engedjem, hogy később a Róka hegyre fölfelé ne zavarjanak az egysávos ösvényen, amikor mindenki tolja neki, mintha ezen múlna. Már nem csodálkozom, hogy a legelső emelkedő sem megy, ez idén nálam nagyon trendi. Felérkezve visszaelőzök, illetve felzárkózom, hogy a kutyás részen egy kupacban menjek a többiekkel. Közben beszélgetőtárs is akad, mint kiderül, túrát is rendez, de ezen felül is régi motoros, aki nemrég elkezdett futó edzéseket végezni. A Kevélyekre fölfelé részben együtt haladunk, aztán a nekem gyorsabb szakaszon elenged, de még a tető előtt ez megfordul. A Kevély-nyeregben megállok eltenni a lámpát, szorosabbra húzom a cipőt, és jöhet a lejtmenet Csobánka határának. Nem nagyon eröltetem, mert már van némi avar, alattük pedig szorványosan kövek rejtőznek, ehhez nincs meg a kellő tereprutin, inkább óvatosan, cserébe jobban lehet nézelődni, és van is mit. Az erdő mostanra csaknem teljes őszi pompájában gyönyörködtet, és nagyon remélem, hogy sokan fényképeznek ezen a napon is. Csobánka határában műúton erőt veszek magamon, és időt nézek, de nem örülök, mert nemhogy 2 órán belül nem vagyok, de még rá is tettem negyedórát, az pedig elég gyanús, hogy nem a Tölgyikrek előtti hosszú emelkedőn húzok bele. A műútról letérve immár hagyományos frissítőpont, amin kissé meglepődöm, mert a futók asztala mellett a gyalogosoké se gyenge, a különbséget csupán az képezi, hogy a futók kapnak iso italt is, pohárba és flakonosat egyaránt. A BSI versenyek frissítése annyi ehhez képest, mint az NBI mellett a MegyeII. Jólesik a cola és a bodza is, aztán jöhet a túra első mumusa, amely szakasz viszonylag jellegtelen, nem az erdő legszebb arcát mutatja, miközben folyamatosan, alattomosan emelkedik több km-en át. Menet közben néha szimulácóval szórakoztatom magamat, mely szerint épp magyarázom a topikos ismerősöknek, hogy kb. mennyi van még, ennél a kanyarnál még nem a pont előtti egyenes jön, most viszont már az következi... és ennél a gondolatsornál jártam épp, amikor kiderült, hogy van még legalább két kanyar.

A Szőke-forrás völgye:

Tölgyikrek után valahol nézek időt, eszerint 3:23 van, ez nem olyan vészes, nem sokkal csúszok majd ki az 5 órából Dömösön, ahol ezúttal nem tervezek megállást, amivel sokat nyerhetek. Az utóbbi években minden alkalommal sok időt töltöttem el ott, amit most luxusnak éreztem. Még a ponton utolért Lpr sporttárs, egyike régebbi túrás ismerőseimnek, vele az idei maratonon is találkoztam, őt ott megviselte a meleg, erre itt most nem lehetett panasz és nem is tudtam sokáig menni vele. Kényelmesre veszem, inkább élvezni szeretném az erdőt és hogy egyedül lehetek végre benne, mert mostanra már szellősebb lett a mezőny. Sikáros után hiányzik az erdő egy része, ez elég furcsa, és bántó látvány így. Még egy kissé sunyin, de emelkedő szakasz van a völgy előtt, már leskelődöm hátrafelé, de még csak rajtszám nélküli, azaz gyalogosnak benevezett futók jönnek. A falevelek máris kezdik takarni földre fújt nyilakat, ezeket megállok tisztogatni. A völgyben már végig lejtő, a látvány itt különösen festői, de a felső szakaszon az árok túloldalán szintén hiányzik az erdő a domboldalról, és az így világosabbá tett völgy kissé szürreális látvány. Kellemes ereszkedés, néha próbálkozás belekocogással, elvégre teljes harci díszben vagyok, tökig terepfutóba öltöztem. Aztán az első terepfutókról majdnem lemaradok, mert az első hídnál épp kiálltam technikai szünetre, pedig senkit nem szerettem volna kihagyni a szurkolásból. Oda-vissza átkelések a patakká duzzadó ér felett, mire az alsó szakaszon ismét sima útra jutunk, itt döntöm el, hogy esetleg futni is lehetne. Ezt hamarosan megbánom, mert sikerül egy észrevétlen maradó kőbe rúgnom lendülő lábbal, és teljes hosszában elterülök, féloldalasan jobb térddel és alkarral földet érve. Hátranézek, de nem látta senki, már állva porolom magam, mire felbukkan egy túrázó. Pár lépés után ismét futáson járna az eszem, de újabb követ találok, ez teker egy kicsit a jobb bokán, vissza az egész. Száz méterre se jutok, hogy a ballal is megcsinálok egy jóval fájdalmasabb bokaszalag tesztet, ezt már teljes súllyal. Itt eldöntöm, hogy hanyagoljuk ezt fussunk minden lejtőn témát mára, továbbá egyéb fogadalmat teszek, miszerint a jövőben minimális falevél lefedettség esetén sem kísérletezek futással az ösvényeken. Ezt később ideiglenesen megszegem, mert megjelnnek Hajduska Balázsék rajtszámmal, és épp szűk az út, előresietek hát, hogy szélesebb részen tudjam elengedni őket, de simán utolérnek, ezért oldalra felugrom a domboldalra, mehet nekik a hajrá, ők megköszönik. Dömös már nagyon közel, nézek időt, alig hiszek a szememnek, ezek után kiérve az aszfaltra a pontig futok, ahol megjutalmazom magam egy sörrel (4:58). Megszaporodnak a futók, mennek a „hajrák” nekik, majd a sör elfogy, frissítés megvan, indulás tovább megnyugtató 5:14 –nél.

Szakó-nyereg - Dobogókő: 

Ennek a kb. 8,5 km-es távnak az első 4-5 km-ét meg szokták emlegetni gyalogosok-fútok egyaránt, és a rövid szünet után ismét megszaporodó terepesek ugyancsak nem nagyon futották meg itt az emelkedőt, és bár gyalog is gyorsabban haladtak, némelyek elég irónikusan fogadták a „hajrá” meg „gyerünk, ez az” felkiáltásokat. Viszont mindig megköszönték, hogy szabadon hagytam nekik az „ideális ívet”. A nyereg előtt a Körtélyesen lehet egy kis lélegzethez jutni, de jön a feketeleves, számomra meglepi vadkerítéssel és létrával, amit még teljesen kipihenten is utálok. A szakó nyergi ponton pontőrök egymás közt: egy oxigénsátornak nagy sikere lenne, épp a lapomra bélyegeznek közben, végül osztják a véleményemet, hogy egy sörbár még jobba lenne. Ilona-pihenőnek kaptatva megkapjuk a civil kirándulók tömegeit is, a teljesen ideális idő sokakat csábított a szabadba. A gerincen már jóval lankásabban emelkedik az út, felér egy nagy megkönnyebüléssel, itt akár menet közben is pihenhet az ember. Szembe kirándulók, egyik család gyerekkel megállít, hogy merre van a Rám-szakadék, de erről fogalmam sincs térkép nélkül, aztán még megkérdezik, hogy most futóverseny van? Válaszom igen, aztán egyéb adatokra érdeklődnek, táv stb., ezeket megkapva a hatás leírhatatlan... sokkolva a közlésektől először csak annyit mondanak elborzadt arckifejezéssel: najó, szia.”  Azért egy hajrá még belefért, azt hiszem nem fogták fel, hogy én csak gyalogosként vagyok itt, futónak álcázva, de jöttek még rajtszámosok, szurkolás is folyt köv., egyszer csak az újból kialakult magányomban látom, hogy Szasza fényképez határozottan. Mondom neki, hogy én nem futok, erre ő: „Nem baj” és fotóz engem is, én intek neki, és tova. Látom a túristaházat, hallom a kolompot, érkeznek futók, Vadmalaccal fogok kezet, majd jobbkanyar, és csekkolok a ponton 6:54-el, aztán sör beszerzés után jövök vissza szurkolni Csanyáékhoz, meglepetésként ott van még PinkódGabi is. Ők kolompolnak, és a botokat ütögetem össze, amíg a sör kitart, befut SC is, teljesen jól érzi magát, mondja épp Csanyának, aki párszor kérdezi, hogy nem fogok-e kihülni, míg ott állok velük.

Kopár csárdáig a Csévi-nyergen át: 

7:22 vel folytatom a túrát. Sokadjára találkozom a Kevélyek előtti társaságommal, őt előzve csatlakozom két másik túrázóhoz, velük szintén nem először találkozom, Pilisszentkereszten át a Szántói nyeregig velük megyek, az ottani pontnál ér utol Tibet, akihez ezúton csatlakozom is, közben beszélgetünk. Kiderül, hogy éppen úgy osztja be az erejét, ahogy nekem is pont jó, emelkedőn csak lassan, futható szakaszon viszont lassú kocogással darálja a távot, ezzel a nagyon gazdaságos módszerrel diktál nekem is tempót ezen a jellegtelen szakaszon, amit mindketen nagy egyetértésben utálunk. A Fehér-hegy lábánál szétváltunk külön tempóra, ki-ki a maga ritmusában tovább, azaz lemaradtam innentől. Még teljesen világosban ideérni nagyon jó érzés, ilyesmi csak egyszer fordult elő 4 éve, amikor előzetes bejárást tartottunk az akkori Piros 85-höz. A futók már megritkultak, az egyik rajtszámost a keskeny kanyargós murvás úton kaptam hátamba a kis fenyőfák között, futásra váltottam hát, hátha jön egy szélesebb út, deannyira nem jártam sikerrel, hogy bemutattam egy botrányosan nagy esést, közben valami rossz mozdulattal vádligörcsöt is okoztam magamnak. A rajtszámos futó megállt, hátha kell segíteni, tehát elengedés helyett még fel is tartottam. Úgy tűnt, nem lesz komoly a gond, ez talán kilazul menet közben, de adott esetben a magammal vitt izomlazítót is használhatom. Óvatos ereszkedés után érek a Kopár csárdához, közben sms-t írok Krystának a menetidővel, (10:22), ami nagyon is megfelel az előzetesen tervezett 12 órán belülinek. Próbálok nyújtani, közben megérkezik Mjoci is Cseha társaságában, pár szót váltunk, aztán 16:31-kor (10:31) én tova.

Villa Negra – Nagykovácsi:

A Kakukk hegyre fölfelé a meredeken még viccesnek érzem ezt a vádli témát, úgy 4 féle képpen próbálom, végül megadom magam, és kissé terhelem a görcsölt részt. Néhány lépés után kiderül, hogy az óvatos, fokozatos terhelés pont helyeteszi, de grátisz megrirígylem közben Kutya tempóját, ahogy lazán fölszalad. A Villa Negra teraszán frissítek egy kisüvegessel, a másikat elteszem későbbre a Plébánia pontig, és mert épp ott vezet mellette a Piros, senkiről nem maradok le. Mjociéknak a teraszról köszönök, de ezzel sokakat megtévesztek, mert mindenki ellenőrzőpontot sejt odabent. Lámpát felhelyezem az övemre, mert még a Nagy-Szénás előtt valószínűleg szükség lesz rá. A Hosszú-árok elején újabb pont, ahol felfigyelek magne B6 levélre, ebből egy bogyót beveszek a csokiszelet mellé, ami jó ötletnek bizonyul, mert másra nem tudom fogni, hogy a Fekete-fejig lazák a lábaim. Szürkületben megyünk, több túrázóval találkozom, a futók pedig mostanra elfogytak, a Hosszú-árok pedig ismét méltó a nevéhez. Türelmes mászás az emlékfalhoz, ott megint csekkolunk, és újabb megkönnyebült sóhaj, mert ez is egy régi mumus. A kopár hegytető túloldalán ereszkedünk le Nagykovácsiba, sokáig látszanak már a Buda környéki HHH és János hegy fényei, de a lemenő nap után még látható a Kán Károly kilátó sziluetje is. Nagykovácsi útjain keresem a futóknak szánt nyilakat, és választ kapok kérdésemre, miszerint a pirosat követik, vagy átvág a főűtra. A jelzést követik a nyilak is, a fordítóban pedig egy feltételes pont üzemel, állítólag idén van ez először. A Plébánia felé menet látom az út túloldalán Mjocit és Csehát ismét, ekkor még nem tudom, hogy ők már befejezték mára, mert a 65-ön voltak. Bent kellemes meleg van, családias hangulat, evés-ivás, az ivózsákomba is töltök némi vizet a biztonság kevéért, és felveszek egy plusz réteget. László Szilvi egy rajtszámos futót kísér tovább, aki nincs túl jól, elfogadnak tőlem egy koffeines gélt, remélem segített a srácnak, hogy behúzza a hátralévő 22 km-t jó 4 órán belül, mert ennyi volt hátra a terepfutók szintidejéből. Induláskor 19:29-et mutat az óra, 13:29-es menetidőt jelentve.

Nagykovácsi – Budaörs:

Pár méter után gyorsan visszafordulok felvenni a mellényt is, mert egyszeriben hideg lett érzésre. Fázom, nincs körülöttem senki, nézelődni sem lehet a sötétben, és a Fekete-hegyeken szeretnék gyorsan túljutni, ehhez mérten kilépek, amennyire ez lehetséges. Elég tempósnak érzem a haladást, valamiért az motoszkál, hogy esetleg utolérem László Szilviéket, mert a rajtszámos futótársa a lámpával való sötétben haladástól is tartott, nekem pedig irígylésre méltó fényerőm volt még low üzemmódnál is. A környező neszek miatt paráztam néha, ez is elég jól motivál a mozgásra, érzésre elég hamar a Petneházy-rétnél találom magam. Szilviék kb. 10 perccel indultak el előttem, a Lovastanya előtti pontnál állítólag 5 percel haladtak át, tehát hoztam rajtuk. A Fekete fejnél nézek ismét időt, 20:45 eszerint, ami  kb. 5,75 km/h átlagot jelent, ez lámpával tisztán gyalog elég jó tempó 66 km megtétele után terepen. Innen 15km a cél, amire már 5-ös átlag sem kell, hogy éjfél előtt bent legyek, kezdek álmodozni egy 17h-val kezdődő menetidőről... ábrándozás helyett inkább odafigyelnem kellett volna, akkor talán nem nézek el egy elágazást, aminek következtében valami körforgalom mellett lyukadok ki. Nem akartam elhinni, hogy olyan szakaszon kavarok el, amit unalomig ismerek, és ahol 4 évvel ezelőtt magam mutogattam lámpával Béla bácsiéknak is a helyes irányt.. a műút mentén másztam fölfelé a jelzésig, közben olykor ki kellett lapulni oldalra, mert valami barom padka nélkül tervezte oda a műutat, hogy az autókkal szemben ne lehessen hová félreállni. A Hárs-hegyi körúthoz egy nem túl kellemes kapaszkodó vezet, de most nagyon vártam, mert megszabadultam a műúttól. Ketten kényelmesen megelőznek a kaptatón, jó nekik, nekem elfogy hirtelen minden erőm, közben lemerül a telefonom (100%-ról kezdte), és nem tudom az időt innentől. A körútnál pont, aztán a körúton felidézem, ahogy 4 éve ránk horkantott egy vaddisznó a bokrok mögül. Most már nem érdekel az összidőm, már nem tudok rendesen lépni, a talp sem az igazi, az út meg köves. János hegyre fel körülöttem sehol senki, jobb híján a szerpentinen számolgatom a kanyarokat, és egy életre megjegyeztem, hogy a 3.  műút keresztezés után 4 bal-jobb kombináció van. Az Erzsébet kilátónál lévő ponton elpucolom az isomat, kapok pár decit a pontőrtől is, és kicserélem az aksikat a lámpában. Több túrázó is megérkezik, egy 3 fős középkorú rutinos túrázó társasághoz csatlakozom, ők a lejtőn meglepetésemre majdhogynem kocognak is. Nem tágítok mellőlük, mert Makkosmáriánál sok kutyát tartanak, és félek, hogy valamelyik szabadon kószál. Szerencsésen minden baj nélkül megérkezünk az utolsó ponthoz, felébresztjük a pontőrt, aki élénken érdeklődik a lámpáim felől, és minden adatot fel is írt róluk típusok, weboldalak tekintetében. Jön az utolsó mászás, jól lemaradok ezen a pár km-es emelkedőn, amolyan egyik láb a másik után módszerrel bandukolva. Most külön készültem erre, mert legutóbb nagyon sokkolt, hogy ennyire sokáig kell menni fölfelé. Újabb megváltás volt az a sorompó, ami után már csak lefelé vezet az út, ami persze helyenként köves, de aki volt már erre, az tudhatja, a legrosszabb még csak ezután jön. Kellemetlen, nagyon köves, bokatörő ereszkedés egészen Budaörs határáig, nagyon óvatosan megyek hát, mégis utolérem a 3 fős csapatot az alján, épp az útviszonyokról alkotott kritikáikat fogalmazták jóideje. Azon ritka pillanatok egyike, hogy ilyenkor az aszfalt megváltás, de jelen esetben ez főleg lélektani, hiszen a cél is közel van már ekkor, és ez a tény lelkesít. Főútra leérünk, lesem a túloldalt, hogy a non-stop kocsma megvan-e még, (megvan, de időközben galériás lett, a pulhoz lépcső vezet) és rövid megfontolás után előbb bemegyek a célba, ehhez a bejárat előtti mécsesek állnak sorfalat. Bent gratulálunk egymásnak, én meg kimegyek beszerezni a finálé-söröket.