Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 863 000 km-t sportoltatok
Paff

UltraBalaton 2010. frissítői beszámoló...

Gandi | 2010-06-23 15:27:51 | 14 hozzászólás

Mivel már annyira szívemhez nőtt, az idei évben is részt vettem az UltraBalatonon. No nem mint egyéni futó, még csak nem is váltóban. A frissítő gárdát próbáltam támogatni – már amennyire erre képes voltam ilyen állapotban, így a hetedik hónap végén.

A harmadik hetet töltöttem éppen itthon, mert a szülés előtti utolsó heteket már nem akartam zűrös munkahelyi problémák között megélni, ezért már szerdán este leutaztam Tihanyba, hátha hasznomat tudják venni a szervezők az előkészületi munkákban. Amit ott láttam, az túllőtt minden előzetes elképzelésemen. Eredetileg azt gondoltam, majd a napi munkálkodást követően esténként lesétálok a Balatonpartra, csak úgy, nézelődni, pihenni. No persze. Hát erre legkorábban szombaton, a dörgicsei pont zárása után került sor, amikor Manóval Révfülöpre mentünk megebédelni :-) Egész ideáig csak futóként vettem részt versenyeken, és időnként itt-ott részt vállaltam a frissítésben, de az előmunkálatokat soha nem sikerült még látnom. Nem is akarom itt részletezni, rengeteg a teendő az utolsó napokban. Olyan teendők, amikre csak úgy nem is gondolnék. Ezek után csak még nagyobb tisztelettel tudok nézni azokra, akik versenyszervezésre adják a fejüket, és remélem, hogy az előforduló negatív utózöngék ellenére továbbra is így tesznek, és megszervezik nekünk a kedvenc versenyeinket.

A versenyen vállalt frissítői feladatom Manóval a dörgicsei, és a kenesei váltópont volt. A kenesei pontot ráadásul csak reggel váltottuk, mert Szasza a beosztáskor figyelembe vette, hogy a kismamának nem árt éjjel aludni. És itt újra jön egy „no persze”, merthogy a kismama azért addig-addig kóborolt a pályán, míg a végén csak 2 órás alvás lett az az éjszakai pihenés :-) De tudom, ha korábban lefeküdtem volna is csak forgolódás lett volna belőle. A pályán az egyéniek küzdöttek, én meg az igazak álmát alszom? Na nem :-)

A pályán az egyéniek küzdöttek. És ez a lényeges pont. Elnézést kérek a váltósoktól, de számomra, a szívem mélyén ez az egyéniek versenye, az egyéniek vándorútja. A Balatonkör szerelmesei miatt vállalkoztam arra, hogy részt vállaljak a frissítői munkákban. Emlékszem, mikor az első Bécs-Budapest versenyen váltóban részt vettem, milyen mély tisztelettel bámultam az egyéni futókat. Azt gondoltam, ezzel valahogy mindenki így van. Itt az UltraBalatonon is. Aztán jött Dörgicsén a megdöbbenés, hogy erről azért nem mindenki így gondolkodik. Sőt, valójában nemcsak az egyéni futókat nem tisztelik sokan a mezőny elején, hanem a váltós versenytársaikat sem.

Csalódás volt ez a tapasztalás, mert azt gondoltam, akik egy ilyen rendezvényen részt vesznek, azok kivétel nélkül mind sportemberek, illetve olyan emberek, akik odafigyelnek társaikra, és közreműködnek abban, hogy a verseny mindenki számára egy maradandó, jó élményt nyújtson. Mert ehhez nem elég a szervezők, a frissítő gárda odafigyelése, munkája, ehhez kell a verseny minden résztvevőjének közreműködése is. Enélkül hiába minden próbálkozás, nem megy, és nem is fog menni…

A dörgicsei első váltóponton terv szerint Manóval ketten dugókáztunk, ő állt az út egyik oldalán, én a másikon úgy, hogy a frissítőasztal tőlünk kb. 1-2 m-re kezdődött. Azt gondoltuk, ha torlódás van, a frissítőasztalnál akkor is elférnek majd. De jött a hihetetlen emberáradat, a váltótársak, illetve a kísérők hada. Szépen kértem őket, hogy álljanak mögém kb. egy méterrel, hogy ezáltal lássanak az érkező futók, hol kell majd dugókázni, és lássák az érkező futók azt is, hol van, hol kezdődik a frissítőasztal. Minden próbálkozás hiába volt, az emberhad nemcsak a folyadékos frissítőasztalt állta szinte teljesen körbe, hanem engem is, hogy a rikító zöld pólómban ki sem látszottam a tömegből. Itt kaptam az első oktatást: „Miért nem kiabálsz, így nem fognak észrevenni! ” – mindezt egy olyan pártól, akiket akkorra körülbelül harmadjára kértem meg a hátrálásra, a kért, legalább 1 m betartására. Persze, kiabáltam én, de kedves a feltételezés, mely szerint több száz embert túl tudok majd kiabálni, az egyébként is „feltűnő” 1,60 m-es magasságommal ugyebár. A következő mondat, ugyanonnan jött „Miért terheseket állítanak ide?” Ez már sok volt. Hátrafordultam, rájuk néztem, és annyit mondtam „Mert vállaltam…” Folytathattam volna, hogy nekem is egyszerűbb lenne most e pillanatban otthon a kényelmes kanapén hátradőlve a kedvenc könyvemet olvasni, vagy sült halat enni valamelyik strandon, vagy éppen csak úgy gyönyörködni ott a csodálatos kis falvakban, de nem tettem. Folytathattam volna, elmondhattam volna, mennyire közel áll hozzám ez a verseny, az egyéniek küzdése, és hogy mivel már kétszer végigmentem én is ezen a pályán nem kevés izzadságcseppet otthagyva, szerettem volna kívülről is megcsodálni az egyéniek önmagukkal vívott „csatáit”. De nem folytattam. Egyrészt mert jöttek a futók folyamatosan, és el kellett látnom a feladatomat, másrészt mert látszott a tekintetükön, hogy úgysem értenék meg… Nem értenék meg, mert látszott, hogy azt sem fogják fel, hogy a részt vállaló frissítő emberek egytől egyig önkéntesek…. Ami igazán szomorúvá, csalódottá tett, hogy mindezt egy olyan embertől kaptam, akinek szurkoltam valamikor a pálya szélén (nem ultraversenyen). Nem fogok nevet említeni, de nem amatőr futóról van szó. Azt feltételeztem, hogy egy profi múlttal rendelkező sportoló talán még inkább tiszteletben tartja a fent leírt dolgokat, de ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Az ilyen versenyen elvárható viselkedés, illetve inkább hozzáállás tehát nincs összefüggésben a résztvevő sportmúltjával. Mint minden, ez is csak emberi, csupán az ember intelligenciáján múlik…. Ami a frissítőasztal „megvédését” illeti a „lezabálás” ellen, erről több frissítőember külön kellett gondoskodjon a ponton. És akkor még nem említettem, milyen közlekedési káoszt lehet okozni egy ekkorka kis faluban. Persze, ez ellen nem lehet tenni, mert mindenki autóval kísér, tehát közlekedési dugó van, és lesz is. No de nem illik a futót autónkkal az árokba terelni, főleg nem az egyénieket….

Nagyon panaszosra sikeredett, pedig nem ez volt a célom. Pusztán szerettem volna valami módon megírni, mit tapasztaltam, és átadni annak, aki még ezt nem tapasztalta, hogy mi zajlik a mezőny elején. Háromszor futottam ezen a versenyen, de mindhárom alkalommal a mezőny vége felé kullogva, és ezekből semmit sem láttam eddig. Talán aki elolvassa, egy kicsit elgondolkodik a leírtakon…

A kedvemet egyébként nem vette el :-) Jövőre lesz mellettem, mellettünk egy picur, így még nem látom, milyen formában töltöm majd ezt a hétvégét a Balatonon. De ha másként nem is, valamelyik kerékpárút melletti panzió ablakából fogok szurkolni, és gondolni rátok, körbefutók… :-)

aggódás

Gandi | 2010-06-10 14:58:40 | 16 hozzászólás

Vajon ez már az anyai aggódás?

Valójában hétfőn kezdődött. Úgy éreztem, félreáll a szám evés közben, de nem vettem róla tudomást. Aztán kedden újra tapasztaltam, de hozzájött még az is, hogy a szemem ugyan le tudtam csukni, de nem tudtam összeszorítani. Szerencsére mindez csak a jobb oldalon. Egyszerűen nem engedelmeskedtek az arcom izmai a jobb térfélen, és ettől egy kissé el is torzul, mikor pl. eszek, iszok, vagy csupán beszélek. A fogmosás utáni öblítés meg egyáltalán nem megy, kifolyik a víz a csukottnak hitt számon...

Mindezen tünetek után felhívtam a nőgyógyászt, lehet-e a terhességgel összefüggésben ilyesmiket tapasztalni. A doki eléggé megijedt, és jól rám is ijesztett, hogy azonnal menjek be a legközelebbi szakrendelőbe vagy kórházba az ideggyógyászatra, és nézessem meg magam sürgősen, mert ennek nagyon komoly oka is lehet.

Tőlem teljesen szokatlan módon egyik percről a másikra pánikba estem. 20 percen belül ott topogtam a helyi szakrendelő recepcióján, és próbáltam elérni, hogy beengedjenek. Na persze kérem, az meg nem olyan egyszerű ám! Ide beutaló kell. Próbáltam elmagyarázni az ott rostokoló három recepciós hölgynek, hogy nem tudok beutalót adni, de 30 hetes terhes vagyok, és a nőgyógyászom a tünetek alapján azt mondta, azonnal jöjjek, mert nagy baj is lehet.

- Miért nem adott a nőgyógyász beutalót? - volt az első kérdés

- Mert telefonon beszéltem vele

- Akkor kérjen beutalót a házirvosától

 -Nem tudok, mert nem rendel most, és legközelebb csak holnap délután 4-től fog

- Akkor kérjen annak helyettesétől, ő ma délután 4-től már rendel.

- Most még csak egy óra van, üljek itt három órát, miközben lehet, hogy baj van????

- Sajnos nem tudunk segíteni, beutaló nélkül nem megy.

Itt már kezdtem egyre jobban kiborulni, a pánikhangulatomra rájött egy lapát tehetetlenségérzés. Itt állok hatalmas hassal, felemás pofával a TAJ kártyámat lobogtatva, és nem tudom elérni, hogy az orvosig eljussak. A kétségbeesés oka meg főleg a nőgyógyászom ijedt hangja volt, amit a telefonban tapasztaltam, mikor felhívtam. Visszhangzott a fülemben, hogy "azonnal menjen, mert nagy baj is lehet". Istenem, nem bírnám elviselni, hogy valami baja essen az én kisbabámnak!

- Biztos van valami megoldás, mindenképpen be akarok jutni most, és nem megyek el

- Hát, értse meg, hogy nem vehetjük fel, de menjen oda az ajtóhoz, és az aszisztensnőt kérdezze meg, hátha fogadják.

Odarohantam az osztályra, a váróban nem ült senki. Néhány perc múlva kinézett az aszisztensnő, de addigra már a könnyeimet törölgettem. Végigkérdezte ugyanazokat, amit a recepciósok, és ő is el akart hajtani, hogy beutaló nélkül sajnos nem megy. Alig hittem a fülemnek. Talán a döbbent arcomat látva, vagy nem is tudom, milyen megfondolásból, de végül megkérdezte az orvost, hogy bemehetek-e. Az ajtóból kérdezte meg, a válasz gyors volt, semmi kérdés, TAJ kártyával jelentezzek be az adatok miatt, és máris mehetek. Huhh...

Mire visszaértem a recepcióról, már nem tudtam visszatartani a sírást. Potyogtak a könnyeim végig a vizsgálat alatt, egyszavas válaszokat tudtam adni. A diagnózis: Bell-féle arcbénulás. Szerencsére egy egyáltalán nem súlyos változata. A súlyos változat az, amikor az ember még a szemét sem tudja lecsukni az érintett oldalon. Valamilyen vírus okozhatja, illetve huzat hatására jön elő. Csak egyetlen kérdést tudtam feltenni: árt-e a babának. A válasz az volt, ne aggódjak, nem. Remélem, hogy tényleg így van!

A nőgyógyászomat miután visszahívtam, elárulta, hogy agyvérzés miatt aggódott, annak vannak hasonló tünetei. Azért nem bánom, hogy rámijesztett.

Nem akarom bírálni az egészségügyet, de azt azóta is nehezen fogom fel, hogy 4 nő - akik feltehetően már anyukák - egymástól függetlenül is képtelenek voltak felvállalni azt, hogy egy kétségbeesett kismamát igenis beengedünk az orvoshoz, még akkor is, ha ez nem felel meg a beutalót igénylő, vagy nemistudommineknevezzem szabályzatnak.

A magam kiborulása meg teljesen idegen reakció volt, ilyet nem szoktam, általában nem vagyok pánikbaesős. Ráfogom a hormonokra :-)

Mindenesetre fura érzés volt, hogy annyira aggódom a pocakomban lévő kis teremtésért, ami engem illet, az a rész nem érdekelt.

A képem most is kicsit felemás, majd rendbejön. Gyógyszereket nem kaphatok, a gyógyulás meg egyébként gyógyszerekkel is hosszú folyamat. Teljes bénulás esetén hónapokat vesz igénybe. A részleges bénulás talán rövidebb idő alatt elmúlik, de ez is hetek kérdése lehet...

2017-08 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (1 bejegyzés)
2013-01 hó (1 bejegyzés)
2012-10 hó (1 bejegyzés)
2012-01 hó (1 bejegyzés)
2011-05 hó (2 bejegyzés)
2011-04 hó (1 bejegyzés)
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-06 hó (2 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-03 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (1 bejegyzés)
2009-06 hó (2 bejegyzés)
2009-03 hó (1 bejegyzés)
2008-12 hó (1 bejegyzés)
2008-10 hó (3 bejegyzés)
2008-09 hó (1 bejegyzés)
2008-07 hó (1 bejegyzés)
2008-06 hó (2 bejegyzés)
2008-05 hó (1 bejegyzés)
2008-04 hó (2 bejegyzés)
2007-12 hó (4 bejegyzés)